A fenti részlet, a "Kossuth Lajos táborában" című katonadal egy részlete, ami tulajdonképpen egy népdal, már a szabadságharc előtt is létezett, csak éppen mindig aktualizálódott, viszont mi Kossuth nevével ismerjük leginkább. A dalszöveg egyértelműen, a virtusról, a rátermettségről, a bátorságról szól, mint ahogy szerintem ez a három szó volt korábban az, amelyik a magyar lovaskultúrát leginkább meghatározta. Mit mond ez a népdal.

"Kossuth Lajos táborában, két szál majoranna, egy szép barna magyar huszár, sej a lovát karéjozza."

A karéj kört jelent, ebben az esetben kiskört. Miért lovagolta kiskörön a lovat...? Feltehetően azért, mert problémák voltak a lóval, talán ideges természetű volt, talán rohanós, és hogy amíg sikerül megnyugtatni kiskörre fogta a lovat, mivel ott volt neki a legkevesebb esélye elszaladni, vagy bármi egyebet tenni a lovas ellen. Miután elfáradt, megadta magát, egyre nagyobb körön lovagolták, mígnem normális lovat faragtak belőle. Ez akkor sem és most sem volt veszélytelen művelet, ezért figyelmeztetik is, hogy,....

"Ne karéjozz magyar huszár mert leesel róla, nincsen itt a te édesanyád, sej aki megsirasson...!"

Ebből az is kitűnik, hogy valóban valami veszélyes dologról van szó, mivel fennáll a lehetősége egy súlyos sérülésnek, vagy akár még bele is halhat. De miért volt neki muszáj olyan gyorsan lovat faragni abból a lóból. Hát azért, mert a seregnek nem volt ideje kivárni, míg "natural horsemanshippel", kivárva a lónak járó időt, szépen betanítsák, úgy hogy ne sérüljön a ló lelke, és mindenki által lovagolhatóvá váljon. Ennek okán én azt feltételezem, hogy akkoriban, de korábban még inkább, a bátorság, a rátermettség, és a bevállalósság (nevezzük virtusnak) elvárás volt egy lovas katonával szemben. Hiába volt elég képzett mondjuk az ezeréves lován, vagy éppen a fedeleslovardában, ha nem volt elég tökös ahhoz, hogy odabasszon neki éppen akkor, amikor a hanyatteséshez közel ágaskodik. Viszont hiába volt bátor is, hogyha nem tudta, hogy mikor, hol mit kell csinálnia, és csak annyit vett le az egészből, hogy jól meg kell verni, mert mondjuk ágaskodott. Ennek a tudása volt a rátermettség. A virtus pedig azt jelentette, hogy tudta, veszélyes dologra vállalkozik, de mégis bevállalta, nem utolsó sorban azért, mert tisztában volt azzal, hogy feltehetően el tudja végezni a feladatot. Erre mondja válaszul azt, hogy ,...

"Ne sirasson engem senki, jól vagyok tanítva, sem lépésben de sem vágtában, sej le nem esem róla...!"

És a lényeg a végére marad, nevezetesen,...

"Mert a huszár a nyeregbe bele van teremtve, mint a rozmaring a jó földbe, sej belegyökerezve...!"

A huszár fogalom világszerte a magyar könnyűlovasságot jelzi, tehát joggal következtethetünk arra, hogy a magyar lovasokról van szó, akiknek olyan ülése van, mintha gyökeret eresztettek volna a nyeregbe. És ha ilyen ülésük van, akkor például háborús időkben, könnyebben vállalják be a csikók gyors kiképzését, a csaták közötti szünetekben, hiszen a lovakat állandóan pótolni kellett, és egy hadtestnek saját feladata volt a lovak beszerzése, kiképzése egyaránt. Nem volt idő suttogásra, és ezzel nem akarom azt mondani, hogy annak nincs helye a lovasvilágban, de a veszélyes helyzetekben félig nyers lovakon, suttogással nem sok esélyük lett volna. De ha visszanézünk a 16. századba, amikor rendszeresek voltak a végvárakban az ostromok, rajtaütések, volt hogy hetekig beragadtak a várba, a lovaknak nem bokszos istállójuk volt mint manapság, hanem feltehetően a helyszűke miatt keskeny állásokban álltak. Na, most képzeld el, hogy adódik három hét múltán egy alkalom, amikor ki lehet törni, rá lehet csapni, meg lehet lepni az ellenséget. Nem volt nekik futószáraskör, meg jártatógép, netalán futószalag, hogy előző nap jól lejártassák őket, hanem felnyergelték a lovakat, aztán vágtában kirajzottak a bakolós "vidám" (tüzes) lovaikon csatakiáltást üvöltve, hogy aki látta őket már attól összeszarta magát ahogy a lovaik vérgőzös szemeibe belenéztek,  de képzeld el azokat akik ilyen lovakra felültek, és gondolkodás nélkül (mivel akkoriban ez volt a népszokás) meglepetésszerűen kicsaptak az ostromlókra. Na, mármost ha valami tikkadt tevéken lovagoltak volna, az is elég veszélyes lett volna az ellenségre nézve, mivel feltehetően néhányan röhögőgörcsöt kaptak volna, és megfulladtak volna a nevetéstől. Na, szóval én azt állítom, hogy a magyar lovaskultúra alapja mindig is a virtus volt, de a világ változik, más idők jöttek, a lovasok összetétele is megváltozott (mintegy 80-90 százalékuk nőnemű), és hát természetes, hogy a maguk képére alakítják a lovaglást. Ettől függetlenül a tisztelet jár az elődöknek, sokkal tökösebb gyerekek voltak mint mi, de - ahogy az Egervári Attilla mondta annak idején - "a vagabundok kora lejárt"....! Ezzel csupán azt akartam mondani, hogy a mi gyökereink nem a "natural horsmanshipben" találtak talajra, hanem abban amit egyszerűen csak "horsemanshipnek" hívnak.