Túri Józsival álmodtam a minap. Álmomban éjszaka kellett visszamennem "az" erdőbe, a Sarok Tomát kerestem. Egyszer csak lövések dördültek, és vaddisznók kezdtek el szaladgálni össze vissza. Behúztam a nyakamat,és egy fa tövében fedezéket kerestem, amikor előbukkant a sűrűből a Túri Józsi vadászpuskával a kezében. Felém jött mosolyogva, és vidáman kiabálta, hogy "Így éjnek idején vigyáznia kell az embernek, nehogy seggbe lőjék"...! Megkönnyebbülten álltam fel, kezet ráztunk, "Mi a helyzet öcsém"...!...kérdezte. Mielőtt válaszolhattam volna, újabb vaddisznók rohantak felénk, Józsi meg elkezdett lőni rájuk. A disznók lerohantak egy szakadékban futó mély útra, Józsi utánuk vetette magát, és eltűnt a mélyben. Én is indultam volna utána, amikor megláttam, hogy utoljára egy hatalmas vadkan jött óriási agyarakkal, velem nem törődve, egyenesen Józsi felé ment. Kiabáltam neki, hogy vigyázzon, megy utána egy vadkan, de amint én is leszaladtam a szakadékba, láttam amint éppen felöklelte Joe-t, aki a hasát fogva gurult lefelé, a kan pedig tovább szaladt, és megfordult. Én elkaptam Joe grabancát, és a földön húzva próbáltam menteni az irhánkat, amikor a disznó újból támadásba lendült. Honnan honnan nem én odadobtam elé egy törülközőt ( mert ezt mindig visz magával az ember az erdőbe...hihihi...), és amíg az elfoglalta magát vele, behúztam a Józsit egy kapun keresztül valami kis udvarba (amivel szintén tele szokott lenni az erdő). Vártunk ott egy darabig, odakint a kandisznó ránk vadászott, meg sem mertünk mukkanni. Aztán egyszer csak az udvar átváltozott egy földmunkagéppé ami a Józsié volt (és mindig ott volt ahol ő vaddisznóra vadászott...hihihi...), és Józsi azt mondta, hogy "Akkor menjünk"...!...majd beindította a gépet, és elhajtottunk....

Amikor felébredtem arra gondoltam, írni kéne róla. De mit is írhatnék én a Túri Józsiról, - gondoltam - és újra elaludtam. Reggelre már tudtam, mit írhatok róla, de ezt kicsit korábban kell kezdenem, és pedig azzal, amikor Gerd Wiltfangot megismertem. Gerd világ-, Európa-, és Olympiai bajnok volt. Először egy ménbemutató kapcsán találkoztunk, majd a Django nevű lovát megvette Herr Mayer, és az a szerencse ért hogy a 96-os szezonunkat ő menedzselte, és gyakran mehettünk olyan versenyekre, ahová csak meghívóval volt lehetséges az indulás. Gerd Wiltfangot nagyon megtisztelték Németországban, majdnem csak olyan versenyeken vett részt, ahol fizettek neki az indulásért cserébe. Gyakran voltam fönn nála északon Thedinghausenben, ahol a nádfedeles házában nézegethettem végig az élettörténetét rögzítő fényképalbumokat. Akkoriban éppen nem ittam alkoholt, ő pedig próbált rám erőltetni egy konyakot, de én csak nem álltam kötélnek. Erre megkérdezte, hogy iszok e egy kávét, és már hozta is, amit nem utasítottam vissza, de azt elfelejtette mondani, hogy beleöntötte a konyakot is...hihihi....Persze megittam az egészségére. Ilyen volt, mindig nyerni akart, nem tudott veszíteni. Gyakran beszélgettünk, és amikor versenyen voltunk, mindig meghívott a VIP sátorba, mert persze neki ingyen volt az is. Viszont amikor sarkaltam a lovaimat, és az egyik patkósarkamnak megszakadt a menete, kértem tőle egyet, de azt mondta, hogy neki nem olyan van mint nekem, de persze olyan volt....hihihi...Szóval ő is ember volt, de volt egy olyan kisugárzása, ami anélkül, hogy bármit is mondott volna, valahogy segített nekem lovagolni. A németek tele vannak mindenféle bajnokokkal, szinte nincs is nemzetközi verseny ahol ne venne részt legalább egy kettő közülük. Szerencsém volt ezt megtapasztalni Bertlinben, ahol a régi Olympiai stadionban indulhattam, pont ott ahol Platthy Zsiga bácsi bronzérmet nyert az 1936-os olympián. Ott is Gerd jóvoltából indulhattam, és fenomenális volt az érzés, hogy bármerre mentem mindenhol olyanok jöttek szembe, akiket addig csak a tévében láttam. A VIP sátorban mindenki előre köszönt Gerdnek, mindenki ismerte. Én pedig elversenyeztem az ő farvizén, minden nyomás nélkül, felszabadultan. Ezt az érzést az István (Dr. Szentirmay) fogalmazta meg egyszer Bodméron, aki úszóként Európa bajnokságot nyert ( ha jól emlékszem). Azt mondta, "a magyar úszók azért jók, mert edzésen ott állnak a világbajnok mellett a rajtkövön"...! Milyen igaza volt...! Ezt éreztem én is Gerd Wiltfang közelében...! És térjünk vissza a Túti Józsira. Én azt gondolom, hogy mi magyar ugrólovasok nem becsültük meg az ő jelenlétét a magyar ugrósportban. Pedig azért fel kellett volna kapnia a fejét a "szakmának", amikor nagyon hosszú évek után volt képes magyar csapat nemzetek díját nyerni hazai pályán 1998-ban. A Lovasok.hu így írt róla...."Legendás magyar győzelmet a teltházas, 1998-as Nemzetek Díja hozott, ahol az Angliából hazatért Turi József vezetésével, Sós Attilával, Hevesi Barnabással és Fodor Gáborral a németeket megelőzve, 11 csapatból tudott győzni a magyar kvartett, s a páratlan teljesítményt megtartva, egy hét múlva a pozsonyi Nemzetek Díját is megnyerte." ....És ezt Joe-nak köszönhették, mert ő tökéletesen tisztában volt vele, hogy csapatban nincs legjobb, vagy legrosszabb. A csapat mindig olyan erős mint a leggyengébb láncszem. Mit lehetett tenni, összekovácsolta azt a láncszemet, és nyertek. És ha valaki azt gondolná, ennek nem volt jelentősége, hát annak azt mondom, hogy előtte ismertem olyan csapattagot is, aki mindig azért szurkolt, hogy ne az övé legyen a legrosszabb eredmény. Tisztára pech volt mondjuk ha ütött kettőt, a többit már magad is ki tudod számolni. Emlékszem amikor haza jöttek a Római világbajnokságról, ahol csak hajszállal maradt le a négyes döntőről, Somogyi így nyilatkozott róla. " Apám az az ember a nap minden percében arra koncentrált ami a feladat volt, bárhová ment a nap bármelyik percében nem hagyta magát kizökkenteni, attól kezdve hogy elkezdődött a verseny, addig amíg véget nem ért. Fantasztikus volt látni ezt a profizmust, ahol Józsi számára nem létezett más cél mint világbajnoknak lenni...! Józsi világbajnok akart lenni...."...! Hajszállal lett ötödik, senki nem tudja mi történt vona ha bejut a négy közé....! És mi nem tudtunk élni a lehetőséggel, hogy a Józsi velünk együtt versenyzett, aki ismert közelről szinte minden akkori toplovast a világon. Amikor Írországba kimentem, az írek csupán annyit tudtak Magyarországról, hogy "Joe Túri". Józsi tudta a "tutit", az ugrólovasok "Szent Grálját" hozta el nekünk, nem kellett mondania semmit, hiszen ott volt mindenütt, ahol ő megjelent. És mi nem tudtunk élni vele, pedig ott volt a szemünk előtt a világhírű magyar fogathajtás, akik szintén ezt a Szent Grált" használják és használták sikereik kovácsolásához. Sovány vigasz, hogy amikor a "Grált" temették, az angol királynő is elküldte a követét az eseményre. Néhányan akkor rádöbbentek, mekkora volt a veszteség, de sokan még ekkor sem "világosodtak meg". Ő sem a saját hazájában lett próféta, pedig tudta a "tutit", csak mi nem tudtuk, hogy ő tudja. Nem láttuk az auráját, pedig minden versenyen ott volt vele, csak rá kellett nézni, elmenni mellette...! De mi nem láttuk....! És még csak arra sem tartottuk érdemesnek, hogy egy területet az ötből elnevezzünk róla, pedig az eredményei alapján benne van a "Top 2"-ben. Nekünk még mindig túl közel van a fa ahhoz, hogy láthassuk az erdőt....!