Olyan korban élünk, amikor a csomagolás többet nyom a latba mint  az áru.. Így van ez a  lovazás terén is, saját tapasztalat híján divatos trendeket követnek, és a tanfolyamon  szerzett ismereteikért készek akár a vérüket is áldozni. Egyszer azt írta nekem valaki, “hogy  merem egyá’talán a számra venni Monty Roberts nevét, mer’  még a lába nyomába se nem  is léphetek, mer’ ha egyszer a Monty megmon’ta, akkó a zúgy van”........?!.....Nem írtam  vissza neki, hogy hát úgy, hogy nekem saját véleményem van a saját tapasztalataim  alapján, és ez olykor nem egyezik meg másokéval…! Ezzel együtt a tanfolyamoknak is  megvan a szerepük, csak sokszor a résztvevők nem a helyén kezelik az ott szerzett  ismereteket. Mire befejeznek egy kurzust már kívülről fújják a könyveket, és végzett  nyelvész/filozófusi adottságokkal bírnak. Nos ennek okán kell némi nyelvtannal kezdenem.  Hofi viccében Mari néni rettentő cudarul főz, és ezen még a méreg drága “Zepter” edény  sem tud változtatni.A címben szereplő szavak csupán egy­egy edényt takarnak, ám hogy ki  mit tud bennük főzni az a saját képességein múlik. Ennek ellenére ha a legtöbb ember elé  odatennéd ezt a négy edényt, a “lóbetörés” nevűt szinte senki sem választaná, mivel az már  a nevében is brutális. ……Az írek csak ezt a szót használják….”Horse  breaking”.......egyenes fordításban “lóbetörést” jelent. Csakhogy az angolban ez nem csupán  törést jelent, hanem jelentheti valaminek a végét, meg, vagy elszakadását is, és ha ennek  fényében nézzük, akkor ez a lovak esetében arra is utal, hogy vége van a ló gyerekkorának,  megszakad az addigi életmenete, és új korszak kezdődik az életében. Így már nem is  annyira brutális igaz…?! Az íreknél öt év alatt nem is hallottam más kifejezést erre  vonatkozóan.  A csikó nem mindig nyugszik bele megváltozott helyzetébe, ennek csak akkor  lesz vége amikor ​BELETÖRŐDIK​, és amikor ez megtörténik, a csikó ​BE VAN TÖRVE​. Hol látsz te itt  erőszakot..? Ennyit a nyelvtanról, ami mára már szerves részét képezi a lovaglásnak. Az  első ilyen élményem Mezőszilashoz kötődik. 1985 január 9­én hirtelen felengedett az addig  kemény fagy, ami lehetővé tette, hogy a Hasszán nevű, meglehetősen nyers modorú,  vérszomjas csikó hátán bemutathassam  látványosan koreografált, rögtönzött akrobatikus  elemekkel tűzdelt, védőháló nélkül bemutatott szabadon választott gyakorlatomat, melyet a  szakértő szilasi közönség kitörő lelkesedéssel fogadott, és a vastapsot követően a vállukon  vittek az orvosi rendelőig.  A produkció egyik kulcseleme az a nyakszíj volt, amit talán  Rákóczi kurucai kentek be utoljára bőrolajjal. Fontossága, megkérdőjelezhetetlenné tette  szerepét, hiszen ha nem pontosan akkor és ott szakad el ahol azt a forgatókönyv előírta,  akkor bizony “szopik a mutatvány”. Így azonban minden tökéletesen alakult, és a szakadás  után én hátrafelé váltam le az “anyahajóról”, aki félúton, egy intergalaktikus mellberúgással  segített hozzá a fénysebesség eléréséhez. Majd a szívem szakadt meg…! Ezt követően jött  az a rész ahol eljátszottam a feltámadást, s kiemelkedtem a sártengerből, mint Vénusz a  habokból, majd diplomáciai lépéseket tettem az irányba, hogy folytathassam tovább a  magyar lovassportot, ám csak annyit sikerült elérnem, hogy mindkét gumicsizmám  odaveszett. Bevallom őszintén, ha ma nekem kellene ezt a zseniális forgatókönyvet  megírnom, én képtelen lennék rá, hogy a több hetes cselekményt belesűrítsem tíz percbe.  Nyakszíjból is tutira egy jó erőset raktam volna, meg ha láttam volna, hogy repül a paraszt,  én biztos  behúztam volna a ló fejét, és ezzel tönkretettem volna az egész produkciót, mert  akkor még csak a közelembe se talált volna a rúgás, nem is beszélve arról, hogy addig
tökörésztem volna a lóval, míg minden kedve elment volna az ugrálástól, így aztán dög  unalom lett volna az egész.   Elmondhatjuk tehát, hogy ezt a lovat nem én törtem be, hanem  ő tört be engem…. Az első ló, aki általam törődött bele a sorsába, Jampi volt 1985 ­ ben (a  kép ‘87­ ben készült).   
 
Éjszakánként  próbáltam feltalálni a spanyol viaszt, amitől majd híres leszek. Aztán az egyik  alkalommal már nagyon közel jártam a megoldáshoz, amikor a találmányom mellékhatása  gyanánt, Jampi apró darabokra rúgta szét a bokszot, s a népszerűségi indexem a boksszal  együtt semmivé lett.  A képen jól látható még az akkoriban ránk jellemző szocialista  igénytelenség, sörény lenyírva, filc nyeregalátét, amit nem lehetett kimosni, és a beleragadt  szőrtől mindig vastagabb lett, a patkósarok meg a patkó részét képezte, ha elkopott tettünk  bele újat, de ki nem szedtük belőle. A szár redőnygurtniból készült, az ínvédő pedig  linóleumból. Mentségünkre szolgált, hogy mindent magunk voltunk kénytelenek megcsinálni.  Abban az időben minden ugrás fölött így hátranéztem, valószínűleg azt vizsgáltam, nem  kormol e a kipufogó.    A következő képen Káplár látható 1986­ban. Elég nehezen törődött bele életének ilyetén  fordulásába. Amikor behoztuk a ménesről, be lett kötve a nyáriállásba, és miután minden  nap két 
 
borjúkötelet elszakított, ám a régit nem engedte magáról leszedni, és a sörényéhez sem  nyúlhattunk, egy hét múlva már úgy nézett ki, mint valami bedrogozott jamaicai reggae  énekes. Első alkalommal órákig ápolgattam, vakargattam, mire nagy nehezen engedni  kezdett. A képen még csak futószáraztam. Annyira fogta a kezemet, hogy rácsavartam a  futószárat a csuklómra. Az Egyed (Plank Egyed volt az edzőnk) meglátta és rögtön szólt is,  hogy ez nagyon veszélyes, mert ha elránt a ló, nem tudod elengedni. Át is vette tőlem,  nekem pedig hajtanom kellett. Káplár egyre jobban kezdte fogni az Egyed  kezét, mígnem a  futószár (redőnygurtniból) elkezdett kicsúszni a kezéből. Veszni látszott a dolog, ám ő nem  adta fel, csavart egyet a futószáron a csuklójára, de ekkorra már Káplár annyira bepörgött,  hogy futnia kellett utána. Először csak hátradőlve gyors apró léptekkel, majd hirtelen kiesett  a ritmusból és pár egyre nagyobb lépés(?) következett most már inkább előre dőlve, aztán  pedig a megvadult ló után vetette magát, és mintegy ötven méteren a pálya hosszában
bemutatta, miért is nem szabad rátekerni az embernek a futószárat a csuklójára.
 
  A másik kép már ‘87 ­ ben Tamásiban, az első területi fordulón készült. Itt már feladta a  gerilla harcmodort, szívesen működött együtt velem. Később az Alba Volánhoz került öttusa  lónak.    A következő kép már Sáripusztán készült 1989­ben. A ló neve Rezgő, szintén én általam  törődött bele a sorsába, s ahogyan emlékszem teljesen probléma mentes csődörcsikó volt
 
  Olyannyira, hogy bár a képen nem látszik, de valahol a pályán legelészett az Izgága nevű  kanca is, miközben a másfél éves lányomat magam elé vettem a nyeregbe. Ez azonban  nem okozott neki semmiféle traumát. Sáriban talán azért is ment már minden simábban,  mert sokkal kevesebbet bénáztam, és mindig kikértem az öregebbek véleményét. Rezgő  később a BLK­ban ismert ugróló lett.    Az utolsó képen pedig Petra 1990­ben, szintén Sáriból. Még ma is azt mondom, hogy  életem egyik legtehetségesebb lova volt. Vele sem voltak problémáim, talán azért mert ő  annyira intelligens volt, hogy ezáltal kiegyenlítette a hiányosságaimat…..hihihi...   
 
Neki sem volt nagy trauma amikor a hátára ültem, s a későbbiek folyamán gyorsan haladt  előre. Ebben az is közrejátszhatott, hogy nagyon sokat jártam terepre  vele is. Amíg  versenyzett, minden startja alkalmával  benne volt az első háromban A “Disznós” Varga  Józsi állandóan odajárt, és meg akarta venni, de nem adták el neki. Később lett egy csikója,  de az ellés után három hónappal egy kólika végzett a kancával. A csikó később hozzám  került, de árnyéka sem volt az anyjának. Talán nem a Silverlookkal kellett volna fedeztetni.  Nos így kezdődtek a kalandjaim a csikókkal, de a megpróbáltatások korántsem értek  véget….!