Azt hiszem, ami harminc évvel ezelőtt történt, arra már nyugodtan mondhatjuk, hogy régebben volt. Nos tehát régebben még minden lovasnak szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a pályát a pályaépítő építette, ergo azt épített amit akart, és úgy ahogy azt jónak látta. (Nagyon figyeljél, mert ennek később jelentősége lesz....!) A rendszerváltás után már modernebb konstrukció működött, mert például ha a szomszédnak születésnapja volt, akkor odatelefonáltál a kívánságműsorba, és azt a számot kérted, hogy "Ne legyen má' benne a víz"..., vagy azt, hogy ..."Tedd má' lejjebb az oxer elejit"..., de ugyanez a zenekar játszotta azt is, hogy ...."Ne épíccsé má' a csikóknak ekkora pályát b.....meg"..., és volt még olyan is, hogy..... "Tedd má' lejjebb, minek mingyá az elejin pofánb...ni a lovakat".....! Lehet, hogy te már nem is emlékszel ezekre a számokra, pedig nagyon népszerűek voltak a maguk idejében. Aztán jött az Juhász Zoli a kétezres évek környékén, aki meg volt győződve róla, hogy csak akkor lehet előbbre lépni, ha az 1.20 valóban 1.20 lesz, nem pedig tíz centivel alacsonyabb, meg keskenyebb, meg és a többi.....Na, fel is háborodott a magyar nemesség ekkora hozzá nem értés láttán, "hiszen még csak épp hat éves a jószág", valamint "még a fiatal lovak világbajnokságán sem építenek ekkora pályát".....!  Figyeltél közben....? Nem 150-ről van szó, hanem 1.20-ról......hihihihi....Aki meg már megjárta Németországot, az tudhatta, hogy ott van az öt éveseknek úgynevezett "Springpferde 1.30, és csak azon lehet minősülni a Bundeschampionat-ra, de persze egy szavát se hitték a nyomorultnak....hihihi.... A francba megint elkalandoztam, de az még hozzá tartozik, hogy a Juhász Zolit meg is puccsolták később ezért az elképzeléséért, hagyományosan a Duna jegén átlovagolva. Hiába no, lovasnemzet az lovasnemzet...!..Na, szóval még jóval a rendszerváltás előtt ezek az elvetemült pályaépítők berakták a vizet még a kezdő lovaknak is, ha úgy látták jónak. Abban az időben még nem ismertük a biztonságos vizestálcát, hanem a vizesárok az le volt ásva rendesen, ki volt betonozva, a két végére volt valami gumiszőnyeg rakva, aztán csoki, eszi nem eszi nem kap mást. A kezdő lovaknak annyi volt a könnyítés, hogy keskenyebb vizet ugrottak, de nem volt kívánságműsor, vagy megtanultál vizet ugratni, vagy elmehettél a p..ocsánat..ba. Ez a két alternatíva volt, és a lovasok nagy többsége az elsőt  preferálta.

A képen Mámor azaz Füles nevű lovammal abszolváljuk éppen a vizesárkot, 1990-ben Mezőhegyesen az OB. kezdőlovak számában. Ez az egyetlen képem, ami víz fölött készült.

Ebbe csöppentem én bele huszonhárom évesen, mint kezdő lovas, csakhogy ilyen kategória akkoriban még nem volt. Első alkalommal kellett lovagolni egy Caprilli díjlovagló programot, aminek az volt a jellegzetessége, hogy amikor befejezted a négyszögben, kellett még ugranod egy oxert meg egy meredeket. Ennyi volt a minősülés  területi szinten. A lényeg az, hogy rögtön ki is fogtam Szilason a legemelkedettebb lelkű kancát Fruskát. Fruska igazi nő volt, szerette a művészetet, de leginkább a balettért volt oda. Nem volt olyan ugrás a pályán, ami előtt úgy öt vágtaugrással ne mutatott volna be egy "pas de zéphire"-t (pá dö zéfír). Gondolom otthon vagy a balettben, és tudod, hogy ez könnyed szökellést jelent, amit Fruska olyan könnyedén csinált, hogy az öt vágtaugrásból mindjárt kettő és fél szökellés lett. Mindezt "ami kifér a csövön" tempóból. Néha próbáltak segítő szándékkal rávezetni, hogy nézni kéne a távolságot, akkor hátha jobban menne. De hát hogy a p...ba nézzek távolságot, amikor az első szökellésnél hátrabicsaklik a fejed, úgy hogy a Fiastyúk helyzetével jobban tisztában vagy mint azzal, hogy melyik égtáj felé helyezkedhet el egyáltalán az ugrás, aztán másodszorra meg amikor már éppen betájolnád a koordinátákat, ránt rajtad egy akkorát, hogy izomból lefejeled a két füle közit, és már épp kezdene helyreállni a tisztánlátásod amikor közberak, te meg kiülsz a motorháztetőre. Na ezt képzeld el tizenegyszer, mert általában a tizenkettedik a víz volt, ott meg én is kivettem a részem a munkából, mert én ugrottam, ő meg elemezte a teljesítményemet a vizesárok másik oldaláról. A szezon első pár hónapjában nem nagyon volt elégedett velem, gyakran csóválta a fejét rosszallóan mert mindig beleléptem, de később már egyre tökéletesebb produkciót tudtam bemutatni úgy, hogy a fehér vonalon jóval túlrepülve, még a tartásomra is ügyeltem, nehogy már azért vonjanak le pontokat. És nem maradt el a dicséret, Fruska elégedetten bólogatott a vízen túlról. Minden a legnagyobb rendben  is lett volna, ha egyszer csak nem jönnek a haverok és világosítanak fel, hogy az a játék amit én játszok az a műugrás, a díjugratásban más szisztéma alapján pontoznak, úgyhogy vagy hajtsak végre egy száznyolcvan fokos arculatváltást, vagy jelentkezzek kaszkadőrnek, mert valószínűleg ott egy biztosabb karrier vár rám.

Na, ő volt hű hátasom, Fruska. Ezt képzeld el tizenegyszer. Persze a közönség nem szerette, ha korán jött a víz a pályán, mert akkor rövidebb ideig tartott a mutatvány....hihihi....

Éltem haltam az ugratásért, ezért belevágtam. Kielemezvén a dolgokat rájöttem, hogy amennyiben együtt szándékozom a vizet abszolválni a lóval, mindent másképpen kell csinálnom. Először is olyan ülésre kellett szert tennem, hogy ha a ló meg is áll hirtelen, akkor én ne folytassam a műveletet egyedül. Pedig a fociban milyen jó befejező ember lehettem volna...hihihi...Elkezdtem tanügetni kengyel nélkül orrba szájba, néha úgy feltört a seggem, hogy a gatyám is átázott a vértől, ha nem látszott volna rajtam a hovatartozásom, azt hihették volna, menstruálok. A térdeimet szintúgy felégette a nyereg estére, másnap meg ott folytattam ahol abbahagytam. Sikerült is felturbózni magamat úgy, hogy később már egy egyszerű megállásnál nem estem le. Rájöttem arra is, hogy a rálovaglási technikámon is változtatni kéne, mivel addig - amúgy magyarosan - amint megláttam a vizet támadásba lendültem, és azt gondolván ha lobogtatom a szárat meg harci kiáltásokkal riogatom a lovat, akkor nagyobb hatást fogok elérni. Végül is a siker nem maradt el, mert így messzebbre repültem, de hát most már tudjuk, nem ez a cél. Rövidítettem, rövidítettem, aztán előre lovagoltam, aztán megint rövidítettem. El is értem, hogy nem tudott már elvinni (elragadni), és még arra is futotta, hogy a víz előtt közvetlenül berámoljak egyet neki. Innentől kezdve  ugrottuk a vizet, aztán egyszer Halason egy oxer felett belelépett a takarosan lógva hagyott martingálszíjba, és buktunk egy kurva nagyot. Ekkor lerakták a ménesbe, de addigra már a "mór megtette kötelességét", kvázi megtanított a szárat kezelni, ülni és vizesárkot ugratni. Innentől kezdve már csupán csiszolgatnom kellett a tudományomat, és egy idő után egyenesen "vízspecialista" lettem. Életem "legvizesebb lova a Räuber volt. Ő nyolc évesen került hozzám, úgy ágaskodott mint a pécsi tv-torony a Misina csúcsán, és a mellékelt kezelési útmutatóban pirossal húzták alá, hogy még életében nem ugrott meg vizesárkot. Nos ezeket a paramétereit olyan hatékonysággal változtattam meg, hogy később még a pozsonyi nagy vizesárkon is átkeltünk, a többi dolgát meg már megemlítettem egy másik bejegyzésben.

Ő pedig Räuber aki csak vödörből szerette a vizet. A kép Hortobágyon készült 1996-ban, ahol szintén ugrotta a vizet, mint ahogy Pozsonyban is.

Néhány év elteltével pedig már a Tomával dolgoztunk együtt, amikor két csikóval (a Gáhellel és a Go Cherryvel) - akiken akkor ültünk harmadszor - kimentünk a terepre. Bejáratott útvonalunk volt, minden gödörbe lemásztunk, leugrattunk felmásztunk, csúsztattuk a lovakat ahol csak tehettük. Ahogy vágtáztunk a friss csikókkal, volt egy út a pusztán keresztbe, a két szélén vagy másfél méter mély, két méter széles árokkal. A sok esőtől az árkok megteltek vízzel. Ahogy közeledtünk, láttuk ám a Tomával, hogy ezen nem lehet csak úgy a szokásos módon átmászatni. Egymásra néztünk, elnevettük magunkat, és azzal a lendülettel megugrattuk az első árkot, majd egy vágtaugrás következett és megugrattuk a másikat is. Egymásra néztünk megint, röhögtünk egyet, és galoppoztunk tovább, mintha ez egy teljesen normális dolog lenne. Persze azt tudni kell, hogy a döntés mindig a te fejedben születik meg arról, hogy mi a normális mi nem, vagy éppen mi lehetetlen és mi nem az.