Amikor 1991-ben a Gestüt Scherau vezetősége jelentős tapasztalataimra való tekintettel felkért, hogy töltsem be náluk az igen fontos “ausministeri” beosztást, először kis gondolkodási időt kértem. Mondták, gondoljam meg jól, van rá bőven időm legalább egy perc, hiszen nem kell azonnal kezdeni, ráérek egy óra múlva is. A helyszínen már várt rám a Holger, aki érkezésemmel automatikusan magasabb beosztásba lépett, s be is mutatkozott, minek keretén belül a tudomásomra hozta, hogy ő itt a “gestütsleiter”, ami ugyebár a civil életben az igazgatói beosztásnak felel meg, de ne feszélyezzem emiatt magamat, a továbbiakban nyugodtan szólítsam csak egyszerűen “Herr Schmelingnek. Én is bemutatkoztam,  előadtam rövid életrajzomat, kihangsúlyozva, hogy az igazgatóság tőlem sem idegen, hiszen Szilason anno én is betöltöttem egy ennek megfelelő beosztást, ahol  a szilasi népek szófukarsága végett, vagy talán az irigység miatt nem nagyon használták beosztásom teljes megnevezését, ami így hangzott volna egyébként : “Lófaszigazgató úr”.....Tisztelettudásukat jellemezte, hogy az urat viszont sohasem felejtették le a végéről. Mondtam hát a Holgernek, hogy majd akkor fogom Herr Schmelingnek szólítani, ha bekapja azt aminek igazgatására hivatott, de úgy látszik nem akart élni a kínálkozó lehetőséggel, ezért a továbbiakban maradtunk a “Holger” megszólításnál. Ezek után Holger bemutatta az egész ménest, amit én egy csikó kivételével nem nagyon találtam érdekesnek, mivel láttam már lovat addig is eleget. Ezt az egy csikót, amin megakadt a szemem, Samurainak hívták. Az volt a különlegessége, hogy olyan pontyháta volt, hogy sivatagi szürkületben simán össze lehetett volna keverni egy békésen poroszkáló dromedárral. Ha pár ezer évvel azelőtt embernek született volna Spártában, simán ledobták volna a Taigetosz tetejéről, legalábbis én még így tanultam. Herr Mayer (a tulajdonos) azonban nem tette, s ennek két oka volt. Az egyik, hogy a főnök szerint amelyik csikó már eleve “bascule”-lel (Bascule ejtsd: baszkül….nek nevezik az ugró ló felső ívelt vonalát. Ezt csak azok kedvéért akik még nem találkoztak a kifejezéssel.) jön a világra, abból biztosan jó ugróló lesz. A másik, hogy ez a “Taigetosz-sztori sem egészen úgy volt ahogyan azt még mi tanultuk. Vagyis, ha valakiknek fogyatékos gyermeke született, és nem akarta azt felnevelni, az apának el kellett mennie az úgynevezett “Vének  tanácsához” a kérésével. Ők aztán eldöntötték, hogy fel kell-e nevelnie, vagy kihelyezheti a Taigetoszra. Tehát nem dobhatták le, csupán kihelyezték mondván, kapjon még egy esélyt. Miután az emberek ismerték e szokást messze Spártán túl is, gyakran látogattak arra a helyre olyan emberek akik szerettek volna de nem lehetett gyermekük. Így az esetek többségében a kitett gyermekek is szeretetben felnevelődtek. Talán ezért adott neki Herr Mayer egy másik esélyt.

       Közben ahogy telt az idő, Samurai elérte a férfikort, két és félévesen. Az egyik reggel arra mentem ki az istállóba, hogy ő kiszabadult a bokszából, átment az anya kancákhoz, akik a csődöröktől szeparáltan U-alakú angol bokszokban voltak elhelyezve. Rögtön ökölbe szorult a gyomrom, hiszen az ilyen események alkalmával, - a történelem könyvek tanúsága szerint - szinte mindig vér szokott folyni, de legalábbis lehet számolni háborús sérültekkel. Ez alkalommal azonban Samurai csak állt nyugodtan egy pej kancánál, a feje bent volt a bokszban, a kancáé pedig kint. A boksz környékén szűk öt méteres körzetben hat-hét trágya kupac jelezte, hogy már elég régóta lehet ott, illetve azt  is hogy másfelé nem is nagyon járt az éjszaka folyamán. Ez később beigazolódott egyébként. Furcsa volt, hogy egy ilyen korú csődör ahelyett hogy rendezett volna egy csajos bulit egész éjszaka, odamegy egy kancához, és ott tölti az éjszakát. A kanca neve Winterprinzessin volt, Samurai anyja. Addig azt hittem, két év után a csikók teljesen elfelejtik az anyjukhoz fűződő érzelmeiket, ám ez a dolog rácáfolt erre. Samurai az egész éjszakára szóló szabadjegyét cserélte fel arra, hogy még egyszer egy éjszaka erejéig gyerek lehessen az anyja mellett. Amikor a helyére vezettem nem ejtett könnyeket, a lovak nem sírnak az ember előtt, hanem inkább kiabálnak, míg bele nem fáradnak, s kénytelenek beletörődni sorsukba. Számtalan csikóválasztás alkalmával tapasztaltam már ezt, és van személyes tapasztalatom is, amikor engem anyám ott hagyott hat évesen az intézetben teljesen felkészületlenül úgy, hogy el sem köszönt. Akkor szembesültem a ténnyel amikor már csak távolodni láttam, és nem engedték, hogy utána szaladjak. Szóval, amikor a helyére vezettem ugyan könnycseppet nem láttam a szemében, csak szomorúságot, de éreztem,  hogy ott van az a könnycsepp valahol, csupán arra vár, hogy magára hagyjam…….

     Samurai ismét cseperedett, felkerült a Moritzbergre belovaglás céljából. Tél és fagy volt. A negyed hektáros lovaspálya le volt rámolva. Oda lettek kiengedve minden nap addig, amíg elkezdődik nekik a munka. Mindjárt az első napon Samurai talált egy lapos rúdtartó kanalat, ami bele volt fagyva a földbe, de a stiftek felfelé álltak. Ő pedig belegaloppozott az elejével úgy, hogy a kanalat ki kellett operálni a patájából.  Hát, ha néhány ezer évvel azelőtt Samurai elment volna a Parnasszosz hegyére, a Delphoi jósdába, hogy ugyan jósolnának-e neki, akkor a papnő nagy valószínűséggel megtépte volna a ruháját, földhöz vágta volna a sapkáját, és nagy dérrel dúrral világnak szaladt volna. És Samurai ismét kapott egy esélyt, hat hónapig lábadozott, majd én ültem fel rá, nem csinált semmit, de mindig úgy áll rajta a nyereg mintha bakolni akarna. Aztán kiderült az is, hogy hiába volt az ugrás a vérében, az benne is maradt, nem nyilvánult meg fizikai valójában….. És akkor jött egy szegény leány, akinek esélye sem volt arra, hogy lova lehessen, és Herr Mayer jelképes összegért, talán ha ezer márkáért odaadta ennek a leányzónak, akinél Samurai boldogan szolgált sokáig, hiszen tudta, nemigen van már több bónusza.

Mondják, hogy az élet ismétli önmagát. Ezt látszik igazolni, hogy ismét utamba került egy csikó, melyet jelképesen kihelyeztek a Taigetosz hegyére. Samurai történetét azért írtam le, mert ő jóval nagyobb hátránnyal indult mint ez a mostani, akit Zingalnak hívnak, két éves méncsikó. Ami miatt nem akarják "felnevelni", az egy fél éve történt, feltehetően felbukott, és a nyaki tájékon lett egy feltételezhető idegbecsípődése, ami a hátuljánál kicsit unkoordinálatlan mozgást eredményez, s a sportban biztosan nem lesz használható. Azonban ugyanúgy játszik, vágtázik, a többiekkel, ágaskodik, mint a társai. Ingyen elvihet, érdeklődni nálam a Facebookon lehet....!

Ő Zingal.....két éves méncsikó, nagyon szeretetreméltó lovacska....

Úgy viselkedik mint minden más csikó.......Ő az amelyik a szürkével szemben ágaskodik éppen...

 Tisztavérű panyol ......