Volt Szilason a Bélának egy drótszőrű foxi keverék kutyája. Róla tudni kell, hogy mindig is volt kutyája, ez úgy hozzátartozott mintha valamelyik testrésze lett volna. Amikor ment valahova, a kutya hűségesen kocogott mögötte, s ha betért a boltba, vagy a Szilas presszóba, akkor a kutya türelmesen várt rá egészen addig amíg dolga végeztével távozásra nem került sor. Béla a Szilas presszóba nem inni járt, hiszen mélyen megvetette az alkoholt, jól tudta, hogy az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt. Csupán akkor tért be a fent említett vendéglátóipari egységbe, ha szomjúság gyötörte, és ilyenkor sem ivott alkoholt, csak sört. Általában záróráig sikeresen csillapította is a szomját. Amint feltűnt az ajtóban, kutyája örömmel üdvözölte, s ezúttal ő ment előre, hogy gazdája le ne térjen a kijelölt ösvényről. Béla minden reggel tejbe aprított kenyeret adott neki, napközben pedig ő kapta ami maradék jutott. Az istálló területét a sajátjának tekintette, az idegenekre morgott, de csak akkor támadott, ha uszította a gazdája, azonban Béla sohasem uszította. Tulajdonképpen egy rendkívül nyugodt kiegyensúlyozott kutya volt. Ha idegen kutya tévedt a területre, nem kezdeményezett harcot, de nyugodt viselkedését félreértve a betolakodók szinte minden alkalommal megpróbálták lealázni. Ez úgy zajlott, hogy először elkezdték kerülgetni, de ő csak nyugodtan feküdt. Ezen felbátorodva, már elkezdtek morogni rá, mire a kutya felállt, és hagyta a másikat körözni maga körül, de csak feszülten figyelt. Egy idő után aztán a másik eb elérkezettnek látta az időt arra, hogy megmutassa ki az úr a háznál, és nekitámadt a drótszőrűnek, az azonban egy szempillantás alatt elkapta  támadója torkát, aki ezek után megszégyenülten volt kénytelen távozni, lett légyen az bármekkora eb is. El is terjedt a faluban, hogy a Béla kutyáját még senki kutya fia le nem tudta győzni. Na, a falubeli - kutyájukra büszke - "illetékes elvtársak" elkezdték odahordani a kutyáikat, azt remélve, hogy majd az ő kutyájuk lesz az, aki legyőzi az idegen vitézt, ezáltal valamiféle kétes hírnévre téve szert, tudniillik egyéb tétje sohasem volt a mérkőzésnek. Ott dolgozott az is tállón a Csontos Gyuszi is, aki mindig figyelemmel kísérte az eseményeket. Volt neki egy magyar agara, ami akkora volt mint egy borjú, hatalmas mellkassal hosszú lábakkal, dagadó izmokkal. Félelmetes volt, szó ami szó. Egy idő után elérkezett az idő, amikorra a foxi a falu legrettegettebb kutyáit is megverte, s ezt már a Gyuszi sem bírta aggyal. Olyat talált mondani, hogy elege van már ebből a foxiból, majd ő elhozza a magyar agarát, aki minden bizonnyal móresre fogja tanítani Béla kutyáját. Béla csak megvonta a vállát, és azt mondta neki, hogy "hozzad ha akarod". Na, Gyula el is hozta az agarat, akinek a foxi még a hasa aljáig sem ért fel. Nem volt hülye kutya, pontosan tudta kivel áll szemben, nem akart verekedni, Béla sem uszította. Gyula azonban elkezdte tüzelni a saját kutyáját, aki fenyegetően morgott le az alatta feszülten figyelő foxira. Az agár körbejárta a kiskutyát, az csak mozdulatlanul figyelt. Aztán az agár nem bírta tovább és nekiugrott a tőle vagy hetven kilóval kisebb állatnak. Félelmetes volt amint dühében hörgött, s már már elérte a foxit, aki az utolsó pillanatban egy villámgyors mozdulattal elkapta az agár torkát, és egy látványos "csípődobással" a földre terítette. Elhűlve néztük, amint az agár egyre jobban kínlódik, de közbeavatkozni senki sem mert, míg nem a Gyula szólt  Bélának, hogy szedjék szét őket. A foxi engedelmesen engedte el a másikat, kinek harci kedve ekkorra már meglehetősen megcsappant, igaz Gyula sem akarta többé bebizonyítani, hogy az ő agara a falu legerősebb kutyája.