.......mert az cáfolja az események bekövetkeztét a tudomány mindenkori állása, és az emberi gondolkodás kiszámíthatósága alapján. Na, persze ezt a lehetőséget kihasználják azok is akik egyszerűen balfaszságuk révén, mondjuk leejtik a kínai vázát a régiségkereskedőnél, azt remélve, hogy akkor majd nem kell kifizetni....hihihi...!  Én sem vagyok kivétel, azonban történtek már velem "igazi" véletlenek is, s ezeket szeretném megosztani veled. Nem megyek vissza az időben  addig, hogy véletlenül megszülettem (pedig így volt) mert akkor soha nem lenne vége, ezért inkább csak a kilencvenes évektől kezdeném, onnan hogy elindultam Németországba, egy olyan autóval amivel mások még az udvarban sem mernének egy kört kerülni, én azonban balesetmentesen kijutottam vele akkori első munkaadómhoz anélkül, hogy szétesett volna a járgány, s a négy hengerből csupán egy sínylette meg az utat. A tudomány akkori állása, és az emberek véleménye alapján, még az országból sem szabadott volna kijutnom, én mégis elértem vele a célt véletlenül. A második ugyanekkor történt, tudniillik a határátkelésnél mindenkitől megkérdezték, hogy hová megy. Aki azt hazudta turistaútra indult két gumicsizmával, három felöltő kék munkásruhával és egy svájcisapkával a csomagtartójában, azt mind visszafordították. Ezekkel nekem is tele volt a csomagtartó, és amikor kérdezték, én becsületes gyerek módjára elárultam az osztrák határőrnek, hogy dolgozni megyek, mire a világ legtermészetesebb módján engedett tovább anélkül, hogy további kukacoskodással akadályozta volna a nyugati munkásosztály erősödését, miközben a közvetlen mögöttem álló jól szituált "ezeröcsis" csávónak nem szavaztak bizalmat, holott én előtte biztosra vettem, hogy a "játék határok nélkül" című life showt ő fogja megnyerni. ....Upsz, minő véletlen...! Na, ne bonyolítsuk, ugorjunk pár évet. Már a Gestüt Scheraunál dolgoztam, "fekete-fehér, igen-nem" alapon. Ez egy rádiós játék volt annak idején, el kellett találnia a játékosnak a két kérdés közül melyik a helyes. Mielőtt még tévesen tippelnél és kiesnél a játékból, csak neked elárulom, az én játékomban a válasz úgy hangzott, hogy fekete-igen, fehér-nem. Ez az ott tartózkodásom hivatalos voltára adta meg a választ, hála istennek a rendőrség, és a hivatalos szervek mindig elveszítették ellenemben ezt a játékot, valószínűleg azért, mert olyan hülyebambaártatlanszerencsétlenül tudtam nézni mint a Csizmás Kandúr,  s eképpen már három éve voltam családostól Nyugaton. A talaj azonban ahogyan mondani szokás egyre forróbb lett a lábunk alatt, ezért a főnököm igyekezett megoldást találni a problémára, tudniillik olyan jól hánytam kifelé a szart a bokszból, hogy csudájára jártak, ezért kulcsfigura beosztásba kerültem, mert jó minőségű "szarkihányó gépsort" már abban az időben is nehéz volt találni. A hivatal azonban mindig megtagadta a kérést, elutasították a kérelmünket. Volt a főnökömnek egy budapesti leányvállalata is, amit herr Dillmann vezetett. Ő lett megbízva azzal, hogy bármi áron is, de papírt intézzen nekem. Ennek okán több alkalommal is meg kellett személyesen jelennem a budapesti német nagykövetségen, ahol mint minden fontos embert Panyi úrnak szólítottak. Azért is emlékszem erre olyan jól, mert ez azóta sem fordult elő velem. És, hogy valóban fontos ember voltam, azt az is bizonyítja, hogy minden egyes alkalommal repülővel utaztam, nem menetrend szerintivel hanem charter géppel, ami kábé a háromszorosába kerül a rendes jegynek. Herr Dillmann egy  rendkívül szimpatikus ember volt, ezt abból szűrtem le, hogy minden alkalommal a hotel Flamencoban foglalt nekem helyet, ami négy csillagos volt akkoriban. Elég szokatlan sztori egy szardobálótól nem !? Pedig így történt. Nos herr Dillmann összes trükkje csődöt mondani látszott, aztán közben volt egy rendőrségi ellenőrzés is ahol ugyancsak véletlenül éppen nem voltam ott, a főnök pedig megijedt és megegyeztünk, hogy ez papír nélkül nem fog menni. Na, el is kértem a Kladek Tibor - hivatalos megnevezése - vőtársamtól az ezeröcsit meg az utánfutót, hogy amit röpke három év alatt összeharácsoltam hazaszállítsam. Utolsó este jöttek a barátok elbúcsúzni, megjelent a főnök is, jól kitömött pénzzel, majd mindenki szép lassan elszivárgott egy érzékeny búcsúzást követően. Már minden be volt pakolva, lakás kitakarítva, és terv szerint hajnali négykor indultunk volna haza. Tudni kell, hogy abban az időben még nem volt mobiltelefon, illetve ami volt azt egy diplomatatáskában cepelte magával a "fontos" ember, mert hogy csak nékik jutott a kiváltság, hogy sétálás közben telefonálhassanak, az álmélkodó tömeg sorfala között. A lényeg az, hogy Magyarországon nem igen volt lehetőség elérni az embert, legfeljebb levélben, de nem ez volt a módja, hogy az ember munkát találjon külföldön. Így ezt a módját el is vetettük a kapcsolattartásnak, és lemondtunk egymásról a főnökkel. Este tíz óra elmúlt, Lilla és Anya már lefeküdtek, a fogmosáson én is túl voltam, s készülődtem ágyba menni, amikor teljesen szokatlan módon, egyszer csak megszólalt a telefon. Azt hittem valaki félre tárcsázott, s először nem akartam felvenni, de csak nem hagyta abba ezért felvettem. Herr Dillmann izgatott hangja volt hallható a telefonban, és közölte velem, hogy megkaptam az engedélyt, Pesten a német nagykövetségen átvehetem. Ha várt volna reggelig, már hűlt helyünket találták volna. De az is érdekes, hogy ezt ilyen későn sikerült neki elintéznie, tudniillik a nagykövetség délután négykor bezárt. Ha ekkor nem beszéltünk volna, mire egyáltalán utolér, valószínűleg már másik helyen dolgoztam volna. De nem úgy alakult, hanem így, és ez nyilván meghatározta az egész további életemet.