Jó kis csúsztatók - mászatók voltak ott Sári környékén. A "nagyszájúakat" gyakran tettem próbára vele. Nem szóltam nekik, csak elindultam lefelé a meredeken aztán néhány lépés után eltűntem a szeme elől. Legtöbbször az volt a kifogás, hogy "fél a ló, és nem akarja, hogy valami baja essék." Ezért muszáj volt neki megkerülni. Persze mi tudtuk, hogy a ló szinte minden héten megcsinálja párszor ugyanazt, de nem kommentáltuk a dolgot. Ha azonban legközelebb nem vette észre magát "nagyotmondás" közben, akkor felvilágosítottuk, hogy először azt kéne abszolválni amit a múltkor kihagyott, aztán majd tovább hallgatjuk a mesét....hihihi....! Egyszer még Szilason a Robinak nagy volt a szája, és mondtam neki, hogy akkor döntsük el úgy, hogy ha végig jön utánam terepen ahol én megyek neki lesz igaza, ha nem akkor pedig nekem. Én a Káplár nevű négyéves csikómmal mentem. Elindultunk, jött utánam mindenhol mint az árnyék, még a legmeredekebbeken is. Volt azonban egy adu ászom, - amit én már kipróbáltam előtte a Káplárral - egy mélyút ami körülbelül két-két és fél méter mély lehetett, csont meredeken. Vágtázunk a Robival a mélyút felé, és amikor odaértünk én megállás nélkül leugrattam a mélybe majd egy húsz métert tovább vágtáztam ahol lecsökkent a magasság körülbelül 1.20-ra ott meg felugrattam. Ekkor néztem először hátra, Robi még mindig megrettent arccal állt a szakadék előtt, de nem csinálta utánam. Amikor rákérdeztem, hogy "na mi van?", azt válaszolta, hogy nekem teljesen elment az eszem, nem vagyok normális...Ezzel lezártuk az ügyet.