Bizonyára megfigyelted már sok élsportolónál, hogy más sportágakban is jeleskedik, ami véletlenszerűen, a pályafutása során derül ki róla. Uli ugyan nem volt élsportoló, de Warendorfban elvégezte a belovagló iskolát, és már jó messze bent járt a "lovasság" útvesztőjében, amikor különleges képességére fény derült lóbetörés közben. Annak is megvolt az oka, hogy ezt a kivételes adottságát nem tette közzé mindenféle közösségi oldalakon, és tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, hogy pont engem kért fel arra, hogy  lovát Timót betörjem, hiszen ekkor éltem át életem egyik legmeghatározóbb lóbetörési élményét, és ha nem lennék ezzel az élménnyel gazdagabb, elképzelésem sincs mivel tudnám ezt az űrt betölteni. Nos ez úgy kezdődött, hogy Uli megkeresett.  Miután kifejtette, látszik rajtam, hogy én nagyon tudok lovat betörni, arra gondolt akár még rám is merné bízni fiatal csikójának belovaglását, tudniillik amikor ezt a részt tanulták Warendorfban, éppen tüszős emésztési zavarai voltak, ezért bármennyire is szeretett volna ott lenni az orvos eltiltotta a lóbetöréstől, és ez a szigorú tiltás mind a mai napig érvényben van. Hát bennem mindig is buzgott az önzetlen segítség, ezért havi ötszáz márkáért elvállaltam a dolgot. Természetesen annak semmi akadálya nem volt az orvos szerint, hogy szakmailag irányítson egy lóbetörést, csak éppen a művelésétől volt eltiltva. Az első megbeszélés alkalmával tisztáztuk azt is, hogy az ő lova nem egy egyszerű eset, ám ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy ő végig ott lesz mellettem, és ellát majd a legfontosabb információkkal amikre az akció folyamán szükségem lesz, még félkézzel is megoldom a feladatot. És egyébként sem kell aggódnom, ő fogja végezni a munka oroszlánrészét, megtervezi és irányítja majd az egészet, nekem csak annyi a dolgom hogy rajta maradjak a lovon. Ez volt az a pillanat amikor megnyugodtam. A terv szerint este kilenc óra ötvenhárom perckor volt csatlakozásom Timóhoz, azaz ekkor kellett megjelennem a helyszínen, ahol - ellentétben a helyi szokásokkal -, a fedeles ajtaját zárva találtam. A külső rések és lyukak mellett viszont több izgatott leskelődőt láttam, akik már valamit tudhattak Timó előéletéről, s ez felkeltette további érdeklődésüket az események iránt. Sajnos Uli nem engedélyezte a nyilvános előadást, ezért szorultak a legkitartóbbak a rések mellé. Hmm... gondoltam, nem venném a szívemre ha csalódottan távoznának, azonban néhány óra elteltével már tudtam, hogy ezért aztán teljesen fölösleges volt aggódnom. Uli, a terv szerint már futószárazta a lovat, majd az órájára nézett, bólintott, megnyálazta az ujját s a magasba tartotta. Ismét bólintott, arckifejezése rendkívüli nyugalmat sugárzott, látszott tudja mit csinál, hiszen a szakma rögös útvesztőjében már számtalan alkalommal állt szemtől szembe a veszéllyel. Ekkor ismét az órájára pillantott majd megszólalt : - "Most jó, felülhetsz"...! Na ez a német precízség. Dátum, óra perc, széljárás ellenőrizve, és ha minden passzol, felülhetsz. Nos szerintem nem passzolt minden, például a széljárás sem dél-délnyugati volt hanem inkább észak- északkeleti, de hát nem mertem vitatkozni egy warendorfi mesterrel. Tudni kell azonban, hogy vannak lovak akik képesek egyetlen másodperc alatt megváltoztatni az írott szakirodalmat, s Timo is ezek közé tartozott. Valószínűleg nem véletlen, hogy a betörésről nem lehet részletes útmutatókkal találkozni a szakkönyvekben, kivéve ha olyanok írják akiknek fogalmuk sincs az egészről. Ezek leginkább szájhagyományok útján és a gyakorlatban adódnak át a következő generáció számára. Szóval Uli tartotta magát a tantervhez, ott pedig az állt, hogy huszonkét óra tizenegy perckor van a felülés. Valószínűleg a bolygók állása meg ilyesmi miatt, de biztosat nem tudok mondani, mert nem értek hozzá. Odaálltam a ló mellé, és valahogy volt egy olyan érzésem, hogy a tantervről őt sem értesítették előzőleg. A következő utasítás az volt, hogy Uli tartja a lovat akár az élete árán is, miközben engem a nyeregbe emel. No kérem szépen, addig semmi probléma nem volt, amíg Uli fel nem emelt, és én kicsit erősebben megkapaszkodtam a nyeregben, és a fejem felbukkant a túloldalon. Szegény ló meglepetésében ugrott egyet előre, ettől Uli is meglepődött, és egy utolsó kétségbeesett mozdulattal dobott egyet rajtam, majd villámgyorsan hátat fordított és futni kezdett a fal felé, mint Usain Bolt. Testtartása szinte tökéletes volt, kicsit előredőlve, karok a test mellett, tenyerek kifeszítve, szóval impozáns, szemet gyönyörködtető látvány lett volna, ha nem éppen ebben a pillanatban zuhanok rá a ló farára, a nyereg mögé. Ez a tény azonban meglehetősen rontott a látvány élvezhetőségén, nem beszélve arról a járulékos kellemetlenségről, hogy ezzel egy időben hatalmasat bakolt, majd az első lábak érkezésének pillanatában két lábbal kirúgott magasan a levegőbe. Azt még láttam, amint Uli tigrisbukfenccel bevetődik a palánk mögé, majd leginkább ahhoz tudnám hasonlítani a dolgot, amikor a szögbelövővel a falba lövik a szöget. Azóta már biztosan kitaláltad, hogy ebben a színdarabban rám osztották a szög szerepét. A forgatókönyv úgy volt megírva, hogy ez után én leporolom magamat, kiköpködöm a maradék homokot a számból, megfogom a futószárral száguldozó jószágot, és előcsalogatom Ulit a palánk rejtekéből. Ez volt a főpróba. A premier már sokkal jobban sikerült, hiszen Uli mielőtt futni kezdett volna még dobott egy utolsót rajtam, s már csupán alig húsz-harminc centi választott el attól, hogy pontosan a nyeregbe zuhanjak. Így azonban a nagy sietségben még csak a hátsó kápáig sikerült eltalálnom, ami egyrészről nagyon pozitívan hatott rám, hiszen már csak pár centi hiányzott a célig, és ez hatalmas lelki erőt kölcsönzött a folytatáshoz. Másrészről azonban,......szóval megint én voltam a szög, s mindössze annyi volt a különbség, hogy ezúttal egy picit nagyobb volt az az erőkar, ami engem a földbe tüzelt.  A premierre már úgy került sor, kénytelen voltam lemondani Uli segítségéről, mert kiújult a "lóbetörésallergiája". Egyedül ültem fel rá, s miután harmadszorra sikerült a nyeregben landolnom, Timo véget nem érő bakolásba kezdett, ami valószínűleg csak pár percig tarthatott, de én egy örökkévalóságnak éltem meg. Olyan fáradt voltam, hogy csak csodával határos módon maradtam rajta. Aztán miután megadta magát kis ügetgetés után szétengedtem, s már készülődtem a leszálláshoz, amikor Timo kitalálta a gondolatomat, s megelőlegezvén a bizalmat segített leszállni egy utolsó bakolással. Persze, visszaültem harmadszor is. Ez volt az első három felülésem története Timóra. Három hónapig lovagoltam még, de erről is írtam már.  Ezek után  többé nem bíztam senkiben, csak saját magamban. A későbbiek folyamán azonban akadt még két ember az életemben akik esetében úgy ítéltem, megbízhatok bennük. Az egyik a Sarok Toma volt, akivel úgy álltunk hozzá az ilyen helyzetekhez, hogy ha pusztulunk is mindketten, de ott nem hagyjuk a másikat. Öt évig  voltunk egy csapatban. Később pedig a Jordan, egy ír srác, akivel közösen mintegy százötven telivért törtünk be együtt, de erről még úgyis írni fogok.