Három, négy évesek voltunk, a legkisebbek a bandában. Nem számított különlegességnek, hogy szívattak minket a nagyobbak. Egyik ilyen alkalommal megbíztak azzal, hogy hozzunk száz forintért csokit. Egy forintba került egy. Odaadták a pénzt, egy piros száz forintost. A bolt vagy három kilométerre lehetett a falu szélétől, ahonnan elindultunk titkos küldetésünk teljesítésére. Nem tudhattuk, hogy a pénzt csupán a nagyok rajzolták, hiszen még sohasem láttunk papírpénzt. Így aztán, teljesen valóságosnak tűnt a feladat, ami már csak azért is titkos volt mert a szülők nem tudhattak róla, különben a Secret Service igazgatóságának nyilván szembesülnie kellett volna egy két seggbe rúgással. Ezért az összes szívatásnak az volt a fedőneve, hogy titkos küldetés. Jól elfáradtunk mire a bolthoz értünk, és kivártuk a sorunkat. Akkoriban még nem voltak önkiszolgáló üzletek. Az eladónak odaadtuk a hamis száz forintost, és ő nyomban átlátta a titkos küldetés mibenlétét. Nem szólt róla nekünk, hanem csak annyit mondott suttogva, lévén szó titkos küldetésről, nehogy más meghallja. 
- Tudok a megbízatásról. A Secret Service már a számlát is rendezte, de csak tíz csokira lesz szükség, azzal odaadott tíz darab sportszeletet, majd így folytatta: - Az a parancs, hogy amíg visszaértek a többiekhez, a csokit mind meg kell enni, a papírját pedig jól rejtsétek el, s amikor visszaértek adjátok át a parancsnoknak. Az ötödik csoki már elég nehezen ment le, de hát titkos küldetés az titkos küldetés, parancsba volt adva, meg kellett enni. Épp a végét rágcsáltuk mire visszaértünk a többiekhez, akik már messziről dőltek a nevetéstől. Csak akkor kezdtek komolyodni amikor látták, hogy csokis szájjal elégedett ábrázattal ballagunk egyre közelebb. Még azért megkérdezték.
- Na, kaptatok csokit ?
- Igen, de csak tízet. Erre megdöbbentek.
- És, hol van ? 
Suttogva válaszoltunk: - Az volt a parancs, hogy együk meg, mert itt úgyis csak a papírra lesz szükség ! - majd körülnéztünk, s nagy titkolózva átnyújtottuk a csokipapírokat.