A szilasi ménesnek Tükrösben (Tükröspusztán) volt a szálláshelye, s amelyik ló már/még járni tudott, annak ott a Hordó völgybe lenyúló karámban kellett szolgálatot teljesítenie, a hazai idegenforgalom platformján. Mindig amikor eljött a csikóbefogások ideje, kivonultunk teljes létszámban Tükrösbe, hogy az évjárati csikókat összefogdossuk. Ez korántsem úgy zajlott ahogyan a könyvekben le van írva, hogy odatartod a kötőféket az orra alá, az meg mivel az ember legjobb barátja, már alig várja, hogy beledughassa a fejét, és sorsát az emberiség oltárán feláldozza. Hát ha azt szeretném, hogy képet alkothass a dologról, akkor leginkább a vadnyugati musztángbefogásokra emlékeztettek, csak nekünk nem volt lasszónk, meg lovunk. Egy-egy ilyen alkalom szinte ünnepnapnak számított a telepen dolgozók számára, mert ilyenkor ingyen, rendkívül látványos műsorban volt részük. A műsor alapját az képezte, hogy ezen csikók nagy része  hiányos ismeretekkel rendelkezett a kötőféket illetően, pedig évente kétszer is meg voltak fogva. Talán éppen ezért rettegett mindegyik attól, hogy a fejére tegyük. Ha engem valahol egyszer seggbe rúgnak, a nagy átlagot tekintve nem szoktam visszamenni egy másikért. Így hát meglehetős empátiát tanúsítottam irántuk. A következőképpen zajlottak az események. A csikósok beterelték a két három éves csikókat egy kisebb karámba, amit a modern lovastudomány újabban paddocknak nevez. Az is a protokoll része volt, hogy meg kellett várnunk, amíg a telepen dolgozó összes hölgymunkás, elfoglalja bérelt helyét a szomszéd karám tetején. Ma úgy neveznék, hogy VIP sátor, ugyanis szakértő közönségünk itt fogyasztotta el a magával hozott elemózsiát, és innen biztattak minket teli szájjal, ha éppen nem akaródzott sikerülni a dolog. Amikor mindenki együtt volt, négy- öt tökös gyerek ( köztük jómagam ), elkezdtük a showt. Először külön kellett volna válogatni azokat amiket meg akartunk fogni azoktól akikkel semmi dolgunk nem volt, de ez csak nagyon ritkán sikerült, úgyhogy nem volt mit tenni, be kellett menni húsz-harminc két-három éves csikó közé, akik elsősorban nem ránk voltak tekintettel. A forgatókönyv mindig ugyanaz volt, beszorítottuk őket egy sarokba, és az aktuális Tökös Csávó elkezdte a belopakodást a bolyba, kiválasztotta és feltette csikóra a kötőféket, elvezette a többitől a vályúig, ahol lekötöttük őket addig, amíg a többivel is sikerül megismételni a mutatványt. Persze ez a kijelentés, hogy elvezettük elég nagyképűen hangzana annak aki már vett részt ilyesmiben, tudniillik ez a bizonyos vezetgetés leginkább a ló részéről volt úgymond vezetgetés, mivel általában ő vezetgetett minket, mi meg lobogtunk a kötél végén, mint a vörös zászló a Vörös téren, a Győzelem napi nagy felvonuláson. Az is igaz, hogy mi már előre fel voltunk készülve erre, ezért tudtuk, hogy egyszerű gondolkodásuknál fogva csak két helyre fognak minket vezetgetni a csikók, nevezetesen össze és vissza. Szóval miután még a kötőféket se nagyon ismerték, logikus, hogy vezetni sem engedték magukat, s miután a többiek készségesen segítettek hátulról, ez jobban hasonlított a ló előli meneküléshez, mintsem a vezetgetéshez. Így hát eltartott egy ideig mire azt a bizonyos vályút elértük, és addig meg jól belecubbantunk egy két csikó seggébe, ahonnan épp csak kirángattad a fejed, már a másikban voltál benne nyakig....hihihi....! Amikor az ember bement a lovak közé megfogni a csikót, valahogy át kellett verekednie magát a "tömegen", ami nem volt egyszerű, mert szembesülnünk kellett azzal, hogy ha baj van, sok jó ló kis helyen is elfér. Ezt körülbelül úgy tudnám szemléltetni a legjobban, mintha három bokszba bezsúfolnál húsz lovat, és az áldozat pontosan tudja, hogy őt akarod megfogni, ezért ő áll tőled legtávolabb. Ilyenkor nagyon ritkán fordul elő, hogy bármelyik ló rúgással védekezne. Addig amíg el nem választottuk a többitől, soha nem került sor ilyesmire, az összes ló egyként védekezett, azaz összetömörültek. Amikor már köztük voltál, furakodni, helyet kellett csinálni  közöttük, mert annyi helyet sem hagytak, hogy a slicceden felhúzd a zippzárt.  Közben néhányszor sikerült megtapasztalnod, hogy milyen az amikor lendületből nekinyom a másiknak, úgyhogy azóta tisztában vagyok vele, mi történik akkor, amikor egy ötszáz kilós ló rád ül. Az történik, hogy kicsit híján leszel a levegőnek. Persze a többiek ilyenkor rögtön megkérdezik, hogy jól vagy-e, pedig látni rajtam, jól vagyok, olyan szép kék az arcom, majd kicsattanok az egészségtől. És annak ellenére, hogy a beszédképzés feltétele a levegő, te mégis megpróbálsz válaszolni, pedig annyi levegőd sincs, ami egy gyenge szellentésre elegendő lenne. Így aztán csak valami olyasmi sikeredik válasz gyanánt, mint amikor a nőstény levelibéka párzásra invitálja az urát. Nos ha odaértél a kiszemelt lóhoz, bal válladon a kötőfékkel, a bal kezeddel elkapod az orrát ( az orrhátról van szó ), és az ujjperceidet belemélyeszted az orrjáratba úgy, hogy azért kapjon levegőt. Ezzel egy időben a jobb kezeddel megfogod a sörényét a mar tájékán, és befordítod a fejét magad felé. Ez azért fontos mert nincs az az erős ember a földkerekségen, aki elbírna egy lóval, ha az már kinyújtotta a nyakát. Na de ezt a csikó sem nézi tétlenül, és próbál szabadulni. Tulajdonképpen ide azt kellene írnom, hogy a mellékhatásokról kérdezze orvosát, gyógyszerészét. Ilyenkor csupán néhány percig kell kitartanod, amíg a ló megnyugszik, vagy legalábbis abbahagyja a vergődést. Aggodalomra semmi ok, ez a néhány perc mindössze egy órának tűnik, az meg már végképp semmiség, hogy a szomszéd ló a te lábfejeden próbálja megtalálni, elveszettnek hitt egyensúlyát. Ekkor jön az a felvonás, hogy a kötőféket ráteszed a fejére. Addig nincs is semmi baj amíg nem kell a fülén áthúznod, azonban ez a kritikus pontja a dolognak, lehet rá számítani, hogy csapkodni fogja a fejét, és ha az emberfia nincs észnél, könnyen belenézhet egy "parasztlengőbe", ami után besorolódsz a kalácsfejűek rendjébe, a monoklisok osztályába. Ha ezzel is megvagy, akkor már csak el kell vezetned a többitől a fent leírt megtervezett módon, anélkül, hogy a nyakadba ugrana örömében, vagy a zsebedben turkálna a mellső patájával. Ez a művelet is mindig a harmónia jegyében zajlott, hiszen amikor húztad nem jött, amikor meg engedtél neki, akkor éppen "segítettek " hátulról a többiek. Szakértő közönségünk ezt úgy deklarálta, hogy "né má, amikó huzza nem gyün, amikó meg gyün akkó elmenekül elüle ez a  hülye gyerek". Itt tanultam meg, mi az a "hosszúlépés". No, nem az amire te gondolsz, hanem az amikor a csikót már biztonságos távolba "vezetted", és akkor mégiscsak úgy dönt, hogy visszaszalad a többiek közé, te meg felveszed a kesztyűt, és próbálod tartani a sebességet. Na, ez a "hosszúlépés", vágtaugrásonként három és fél, négy méter. Ennél többet még senkitől sem láttam, mert itt kezdődik a lovasvilágban egyébként jól ismert "lebegő fázis", csak itt a ló helyett a lovas mutatja be....hihihi.....