........ egy mindenki más által szépnek tartott telivér mén, aki tetteivel nem igazán lopta be magát a szívembe, úgy hívták "Nádcukor". Bár Egyed esküdött rá, hogy  én vagyok a balfasz, tudniillik  "mindenki mással jól ugrik, de velem mindig hibázik". Az is igaz, azért volt kénytelen velem lovagoltatni, mert én nem osztottam neki különdíjat, ha eljátszotta azt a jelenetet, amikor úgy tett mintha elugrana, aztán amikor a paraszt már megerösödött abbéli hitében, hogy ebböl a helyzetböl "már nincs az a ló ami képes lenne megállni", félig az ugrás fölött meggondolta magát, és " - Ahh...., inkább nem...!" - felkiáltással magára hagyta hiszékeny lovasát, aki miután egy gyönyörü, a cirkuszban nagyra értékelhetö "Halálugrást" követöen leporolta magát, vádló tekintettel nézett szembe az ugrás túloldalán békésen álldogáló jószággal, kinek szeméböl öszinte csodálatot lehetett ilyenkor kiolvasni az emberiség képességeit illetöen. Egyszer az Egyed is kedvet kapott egy hasonló bemutatóra, nem kis örömet okozva a tapsolást mellözö tanítványoknak. Ekkorra már valahogy elment a kedvem a mutatványoktól, annak ellenére, hogy a népszerüségi mutatóm magasan felülmúlta a Varró Józsi bácsiét, aki az ország egyik legjobb lovasa volt akkoriban. Ezt éppen a Fruska nevü lovammal bemutatott hasonló mutatványoknak köszönhettem, de miután a gyorsan jött sikert nem tudtam értékelni, felhagytam a cirkusszal. Ebben az is közrejátszhatott, hogy idöközben megértettem a játékszabályokat s rájöttem, hogy ez nem az "X"- faktor, s a magas pontszámok nem kedveznek a sportbéli törekvéseimnek. Nos tehát én inkább a kisebbnek tartott rosszat választottam, s megelégedtem két-három fával, a fent említett csodálatos teljesítmények helyett. Ezzel azonban nem lettem a ló szeretett gazdája, s ezt akkor kezdtem gyanítani, mikor egyszer a lábát fásliztam. Ilyenkor mindig szaglászott de semmi egyéb nem történt, azt gondolhattam barátkozik velem. Aztán egyszercsak hirtelen a hátamba harapott s felemelt a levegöbe, majd lenyomott maga elé és rám térdepelt. Éreztem a belöle sugárzó gyülöletet, amiért be kell valljam sokat tettem, úgy is fogalmazhatnék, rászolgáltam a verésre. A "Sors" azonban csupán tanítani igyekezett, ezért amikor ehhez a jelenethez érkeztünk a forgatáson, beküldte az istállóba Lajos bácsit aki kiszedett a csödör fogai közül. Ezzel nálam kiérdemelte a "Legjobb mellékszereplö" díját, megmentett egy csúfos haláltól, hiszen amint visszaemlékszem, teljesen tehetetlenül lógtam a ló fogai között. Azóta a híradásokból tudunk néhány olyan halálesetröl, amit a ló gyülölete váltott ki. Én azonban kaptam egy másik esélyt.

      Késöbb aztán kiherélték, majd az Egyed vette pártfogásába. Amikor nem volt ideje, a "Szúnyognak" kellett nyugodt terepeket menni vele, aki köztudottan élt-halt a lóversenyért, s minden alkalmat megragadott, hogy éljen vele.  A ló viszont nem lett ettöl nyugodtabb, s Egyed az Istennek sem volt képes megérteni, mitöl olyan izgatott amikor be akarja ugratni vágtába. Nem tudhatta, hogy minden nyugodt "dresszúr" után a "Szúnyog" repülni tanította. Egy ilyen alkalommal nem vettek észre egy frissen ásott árkot, és eltüntek benne. Szúnyognak semmi baja sem esett, de a ló lábakkal felfelé a hátán feküdt az árokban, beletelt vagy két órába mire kibányásztuk onnan. Pár hónapra rá, jött egy olasz vevö, habosra próbálta a lovat, majd " - Késöbb telefonálok...! - felkiáltással beugrott az autójába, s elhajtott. Kabos sétáltatta le, s amint már éppen leszálláshoz készülödött, a ló elkezdett remegni, összerogyott, fehér hab folyt a száján, s rövid rugdalózást követöen elhagyta e világot. Szánalmat éreztem iránta s tiszteletet, amit az ellensége iránt érezhet olykor az ember.......