Lajosmizsén voltunk terepen amikor egy kislányt elragadott a lova, aki amint elszáguldott mellettem kirúgott, s az alsó lábszáramon ipon értékü találatot elérve szerezte meg a gyözelmet, miután a rászámolást követöen nem tudtam folytatni a küzdelmet. Késöbb Kalocsán a sebészeten megállapították, hogy -.... " eltört a szárkapocscsontom, és ha nem akarok örökre nyomorék maradni, akkor most rögtön indulok Bajára a Baleseti Sebészetre, ahol majd életmentö beavatkozást fognak rajtam végrehajtani a bajai kollégák...!" - mondta a helyzet magaslatán álló, ügyeletes kalocsai sebész. Na, búnak eresztette fejét a csillagszemü juhász, összepakolta a motyóját, egy hétre való hamuban sült pogácsát, három hétre való pizsamát, meg ami kell az üveghegyen túl, szólt a Söri haverjának, hogy vinné el a sárkány barlangjához Bajára. Útközben még az utolsó falat hamuban sült pogácsát megkajáltattuk a templom egerével hátha csinál valami varázslatot, de az amint elfogyott a cucc úgy lelépett, hogy bottal üthettük a nyomát. Így értünk Bajára a Hétfejü Baleseti Sebészetre. Mielött kiszálltam volna az autóból Söri szólt, hogy : - Várjál Panyi hozok egy olyan szart amibe beleülhetsz...! -, majd bánatos arccal rokkantkocsistul bevonultunk a váróba. Ott rögtön fény derült a helyzet súlyosságára, hiszen csupán én ültem tolószékben.... A többiek mind egy szálig hordágyon feküdtek, volt aki csak hason tudott feküdni mert kés állt ki a hátából, másoknak gégemetszést csináltak a kocsmában, még mielött a mentöket kihívták volna. Szó ami szó hamar észrevettük a Sörivel, hogy én vagyok az egyedüli a teremben akiböl még csak egy ici-pici vér sem folyik, nincs rajtam látható külsérelmi nyom, a lelki sérüléseimmel meg úgyis a pszichiátriára kellett volna mennem, ergo rossz helyre jöttünk. Láthatóan a többiek el is kezdtek minket kiközösíteni, ezért megpróbáltunk szabadulni a flancos kocsitól, ám még mielött kiszállhattam volna belöle a nevemen szólítottak, ami azért is kellemetlenül érintett minket, mert úgy tünt mintha a most érkezett sértetlen fehéreket elöbb engednék be, mint a már elöttem ott dekkoló árnyaltabbakat. Sötét tekintetektöl kisérve slisszantunk be a vizsgálóba, és a kint maradtak morgolódása egyértelmüvé tette számunkra, hogy a kifelé vezetö mintegy tizenöt-húsz méteres utat majd futva kell megtennünk, ha nem akarunk késsel a hátunkban hasra fekve tovább várakozni. Az ügyeletes sebész megtekintette a röntgenfelvételeket, s rögtön feltett két szakmai jellegü kérdést. Az elsö az volt, hogy : - Magának mi baja van...? Mielött még kifejthettem volna, hogy nem szeretnék nyomorékon egy sötét odúban magamra hagyatva elpusztulni, feltette a másik kérdést is. - Ki volt az a barom aki magát ide küldte...? Sörivel cinkosan, konokul a földet nézve határoztuk el, hogy belölünk ugyan egy szót sem fognak kihúzni, és férfiasan tartottuk magunkat az elhatározásunkhoz még akkor is, amikor a röntgenfelvételünket a fejünkhöz vágva közölték, hogy szárkapocscsonttörést nem lehet, nem kell és teljesen fölösleges operálni, úgyhogy húzzunk onnan a büdös francba, ne tartsuk fel a sort amikor mások odakint az utolsó kenetre várva haldokolnak..Tökéletesen a tervet betartva, futva távoztunk az idegen nyelvü szidalmak, és repülö kések sortüzében. Amikor az autónál kifújtuk magunkat, és Söri már meg tudott szólalni, csak ennyit mondott : - Panyi, te mindig leégetsz engem, nem is tudom miért vagy még mindig a haverom...! - és elindultunk hazafelé........