1986 őszén, éppen a tenyészverseny idején, "gerinceredetű reverzibilis funkciózavart" állapítottam meg magamnál. Magyarul ezt a hozzá nem értők úgy is szokták mondani, hogy "gerincbecsípődés", de én csak azért használom ezeket a kifejezéseket, mert mi így szerettük mondani annak idején Szilason az istállóban. Úgy hogy ha nem haragszol, ebben a szilasi istállózsargonban folytatnám tovább. Természetesen mi ott az istállón azzal is tisztában voltunk, hogy a fent már említett funkciózavar, pseudoradicularis fájdalommal jár együtt, melyet a csigolyaszegment képleteinek be/kicsípődése okoz, amely az én esetemben, pontosan a két lapockám közé esett. Mivel azonban abban az időben még ezek a tünetek nem számítottak halálos betegségnek, három lóval is nevezve lettem a tenyészre. Az egyik volt a Fruska, amellyel azóta is "pályacsúcstartó" vagyok ötvenegynéhány hibaponttal, csak éppen a hálátlan utókor nem akar emlékezni, pedig e pályám tiszteletére született az a szlogen is, hogy "never give up", ami azóta az egész világon elterjedt, noha a nevemet lefelejtették mellőle. A második lovam a Nádcukor volt, egy Seebirk apaságú fekete telivér, aki nagyon szeretett engem. Ezt onnan tudom, hogy hasonló érzelmeket táplált irányomba, mint egy anyamacska, aki képes a fogai közt tartva akár a tűzből is kimenteni kölykeit. Erre konkrét precedenssel is szolgált, amikor egyszer olyan veszélyesnek ítélte a fáslizást, hogy a hátamnál fogva felemelt, és a fogai közt próbált kimenteni a fáslizásból. Szándékának értékéből mit sem von le az, hogy az az álnok Lajos bácsi egy vasvillával megakadályozta a mentőakciót. Nádcukor nem volt megállós ló, tudniillik mihelyst kifordult az ugrás előtt, azonnal tovább vágtázott. Mindkét lóval a hét éves kategóriába nevezett az Egyed. Ez afféle pszichológiai hadviselés volt a részünkről, mivel úgy gondoltuk, hogy amint meglátják a nevemet a startlistán, a mezőny egyik fele rögtön harc nélkül feladja majd, a másik felének meg minimum álmatlan éjszakákat okozunk, és a döntőig felőröljük a maradék ellenállásukat. Ráadásul a "baj nem jár egyedül" effektust alkalmazva mindjárt két lóval kellett termelőszövetkezetünk jó hírét tovább öregbítenem a hét évesek között. De ezzel még nem volt vége, mert az Egyed váltig ragaszkodott hozzá, hogy vigyem el még az Igaz nevű kancát is a nyolc éves kategóriában, hiszen ha több lóval indul az ember, több esélye van a győzelemre. Emellett szóltak előző évi eredményeim is, valamint az, hogy én már elmúltam tizennyolc éves. Sokan nem tudják, de a magyar médiában az én hatásomra kezdték el alkalmazni a képernyő alján látható piros kört, benne a tizennyolcas számmal. Végül is ehhez csupán annyival járultam hozzá, hogy valaki a "Média Tanács" részéről egyszer megnézte egy pályámat. Eredményeimre visszatérve, olyan számokkal rendelkeztem, hogy azokat csupán Celsiusban lehetett mérni, ugyanis Celsiusban mérik a mínuszokat is. Az első két lovat jól ismertem, tisztában voltam vele, hogy jogosan retteg a mezőny ha meghallják a nevemet. Az Igazt azonban csak egy héttel a verseny előtt kaptam meg, és rögtön el is kezdtem a felkészülést valahogy úgy mint Rambo, merthogy teljesen komolyan vettem, hogy Halason majd nekem kell kiszabadítanom a megkínzott túszokat. Az orvosok később megállapították, hogy szereptévesztésben szenvedek, de ez akkor még nem volt feltűnő. Felkészülésemet a "Kis Szúnyog" alias Németh János, nagyban segítette, különösen mikor az Emma nevű lovával, egy 1.80-as körbálán "slow motion" üzemmódban mutatta be nekem az ugratás technikai mechanizmusát. Ezt úgy tudta megoldani, hogy direkt úgy ugratta meg a bálát, hogy a ló fennakadjon rajta, és néhány percig ide oda himbálózva demonstrálta nekünk a ló helyes tartását az ugrás fölött. Örökké hálás leszek neki önzetlen áldozatáért. Beletelt néhány perc mire lekászálódott róla, de nem kapott négy hibapontot, mert az akadály úgy a magasságából mint a szélességéből sem veszített. Az Igaz esetében még annyit hozzá kell fűzni, hogy nem volt száz százalékos, mivelhogy "T" vitamin hiányban szenvedett. "T" azaz távolság vitamin...Biztosan hallottál már róla, mint ahogyan arról is, hogy hiánya esetén felszaporodik az úgynevezett "MBE" hormon, ami betűzve annyit jelent, hogy "Meg lehet B...ni az Egészet". Nos, ezekkel a szerencsés kondíciókkal indultam Halasra, szállásra nem kellett költeni mert Bálint Laci felajánlotta, hogy lakjak náluk. A lakás mintegy tíz percnyire volt a laktanyától, úgyhogy nyilvánvaló volt, hogy gyalog teszem meg ezt a rövid távolságot. Csakhogy, - és mindjárt meglátod, hogy miképpen futnak itt össze a szálak - ugyebár ez idő tájt, - mint már korábban említettem - gerinceredetű reverzibilis funkciózavarban szenvedtem, ami pszeudoradicularis fájdalmat okozott nekem. Tette ezt olyan hatékonysággal, hogy a jövéssel ugyan nem volt semmi bajom, de menni alig bírtam. Így, már egy röpke óra alatt be is értem a laktanyába. Ez egy csütörtöki nap volt, le kellett még lovagolnom a lovakat. Úgy döntöttem, hogy először az Igazra ülök fel, mert délelőtt még csak kevesen lovagoltak, aztán a másik két lovammal majd délután helyezem csak nyomás alá a hétévesben indulókat. Ki is mentem az Igazzal a homokos melegítőbe, ahol abban az időben voltak még terepugrások is. Melegítőugrás gyanánt ki is szemeltem magamnak a pálya felső harmadában elhelyezkedő farönköt. Tudni kell még azt is, hogy az Igaz, támadó játékra volt kiképezve, s amint meglátta az ugrást, lelkes rohamba kezdett. Ezért ravasz tervet eszeltem ki, minek értelmében majd mindig úgy csinálok, mintha nem is az ugrásra mennék, aztán az utolsó pillanatban ráfordítom, ezzel mintegy megakadályozva a parancsot megelőző támadás lehetőségét. Egyébként ravasz terveim közül eleddig csak keveset tettem közzé, talán épp ennek köszönhető, hogy Magyarországon felszaporodott a lovasok létszáma....hihihi....! Szóval, elhatározásomat tett követte, vagyis én elhatároztam, hogy az utolsó pillanatban ráfordítom az Igazt a farönkre, ő pedig megtámadta az ugrást. Igen ám, de az ugrás magassága - ami mintegy ötven centit tett ki - nem segítette elő benne a félelem ébredését, így mintegy két vágtaugrásnyi távolságról, mondjuk úgy hogy egy "térnyerő" ugrást abszolvált, írásbeli engedélyem nélkül. Annyi teret azonban nem tudott nyerni, hogy a mellső lábát le tudta volna az ugrás túloldalán a talajra tenni, így jobb híján azokat behajlítva az ugrásra helyezte. Ennek következtében, módomban állt gyakorolni a futómű nélküli landolást, persze így elsőre nem számolhatok be sok sikerről, mivel én már az ugrás fölött katapultáltam, és pont azon a helyen értem földet, ahol az Igaznak landolnia kellett. Hát ha láttál már Indiana Jones filmet, amikor a csávó a leereszkedő ajtó alatt az utolsó pillanatban gördül át a túloldalra, magamat meghazudtolva én is ezt tettem, amikor láttam hogy a Sátán árnyéka rám vetül, és vészesen közeledik. A manővert végül is sikeresen végrehajtottam, és csak azért nem fogadták el értékelhető gyakorlatnak, mert idő előtt magára hagytam az utasokat. Ezután Bogár Pisti szavaival élve "felálltam, leporoltam magam, és csináltam tovább a magyar lovassportot", illetve csináltam volna, de észrevettem egy furcsaságot. Már nem fájt a hátam, a gyakorlat hatására "gerinceredetű reverzibilis funkciózavarom" - ahogyan Szilason mondanák - elmúlt, azaz kicsípődött. Ezzel a kiropraktikában is új távlatokat nyitottam, ezzel szolgálva beteg emberek tömegeit. Talán eme nagy felfedezésem hatására nem tudtam megfelelően koncentrálni a versenyen, a hét évesekben sajnos senkit sem sikerült megfélemlítenem, mivel a túszokat már valaki előttem kiszabadította. Az Igazzal pedig az első elődöntőben a harmadik ugrásig jutottam, amit ő tüzetesen szemügyre vett, én pedig - a már előző nap begyakorolt technikát alkalmazva - szabadon szárnyaltam amíg a szár engedte. Az akkori szabályokat tekintve akkor még a gyakorlatot kétszer mutathattam be, és a kettő közül a jobban sikerült gyakorlatot fogadta el a szigorú versenybíróság. A második, ugyan csak egy hajszállal de jobban sikerült, noha ennek az volt az ára, hogy a kőfaldoboz felfeküdte a derekamat.....hihihi.....!