Az első három németországi évemet olyan feketén töltöttem, mint korom a kéményben. A család is utánam jött, nem különben a "sötét" oldalra, úgy hogy mi voltunk a "man in black". Eleinte úgy kellett vadászni Lillának barátokat (mivel hivatalosan nem mehetett óvodába), később azonban egyre több barátra tettünk szert, s ez oda vezetett, hogy például a a lányom úgy járt óvodába az egész falu tudtával, hogy nem volt tartózkodási engedélyünk, és ezért egy vasat sem kellett fizetnünk. Ha a polgármester úrral találkoztam, mindig nagyokat köszönt, és soha nem felejtette el megemelni a kalapját, pedig ha valaki biztos forrásból tudta, hogy nincs papírom, akkor az ő volt. Először egy tizenhat négyzetméteres apartmanban laktunk együtt, boldogan. Biztos vagyok benne, hogy nem a lakás méretének növelése a boldogság titka. Az egyik télen Lilla elkapott valami nyavalyát, ami egyre rosszabb lett, viszont orvoshoz nem mehettünk mert nem volt papírunk. Már azon voltunk, hogy haza kell jönnünk e miatt. Szóltam az Ulinak, hogy úgy néz ki hirtelen haza kell utaznunk ez és ez okból kifolyólag, ám ő szólt, hogy várjunk még egy kicsit, felhív valakit, s talán nem kell haza utaznunk. Így ismertük meg Dr. Frau Facklert a leinburgi háziorvost, aki úgy ismeretlenül is nagyon kedvesen fogadott, és pontosan olyan ellátást kapott a lányom, mint bárki más a faluban. Azaz hogy nem, mert pénzt viszont nem fogadott el, társadalombiztosításunk pedig nem volt. Meggyógyította a Lillát, és bátorított bennünket, hogy bármikor hasonló problémánk van, azonnal jöjjünk. Frau Fackler szintén lovagolt, és volt néhány csikója a Hansinál lent a karámban. Évekkel később megkért rá, hogy lovagoljam be két csikóját, és én azt gondoltam, hogy na most visszaadhatom a jóságát amit irányunkban mutatott, azonban ő hallani sem akart róla, kifizette az utolsó fillérig. Hatszor lovagoltam a lovait egy héten, de miután ez az én privát ügyem volt, nem mehetett a munka rovására, ezért ezt mindig munka után tettem meg. Reggel hétkor kezdtünk, volt vagy húsz lovam, ebből átlagban legalább tizenötöt lovagoltam egy nap. Ha jól mentek a dolgok, este kilencre végeztem, s mehettem a csikókat lovagolni. Ha viszont nem, akkor volt arra is példa, hogy éjfélkor értem oda. A kulcs fent volt a szemöldökfán, mert tudták, hogy biztosan menni fogok akármennyi is az idő. Éjjel kettőre végeztem, aztán hétkor kezdtem elölről. Amikor már jól mentek terepen, átadtam a doktor néninek őket, egy közös lovaglás után. Megbízható lovak váltak belőlük, a doktor néni nagyon szerette őket. Egy-két évvel azután, hogy elhagytuk Németországot, a következő dolog történt. A doktor néni kiment terepre az egyik általam belovagolt csikóval, akkor már lóval. Kivitte a kutyáját is, aki elöl szaladt, ismerte a járást. Egyszerre azonban a kutya megijedt valamitől és visszaperdült, amitől megijedt a ló, és félreugrott, majd elkezdett rohanni. A doktor néni kibillent a nyeregből, s amint a ló egy fát kikerült, ő éppen a fának csapódott, s ott a helyszínen szörnyethalt. Nem állt módomban tiszteletemet tenni a sírjánál, ezért most megteszem ezt szóban, s képzeletben megemelem előtte a kalapom, mert mindegy hol jársz a világban, soha ne általánosíts, mindenhol vannak jó emberek, s hidd el megtalálnak ha bajban vagy......