Már lehet vagy tíz éve, amikor az Egervári Attila megkért, hogy nézzek már meg neki ott a környéken egy lovat, mert ha látnék benne fantáziát megvenné. El is mentem a megadott helyre, megnéztem, kipróbáltam a szóban forgó jószágot, aki nagyon jól ugrott, könnyű lovaglásúnak tűnt, tudott nagyot ugrani is, és relatív olcsón lehetett volna hozzá jutni, egyszóval minden együtt volt a katarzishoz. Azazhogy volt vele azért egy aprócska kis "bibi", nevezetesen nem lehetett rá normálisan felülni. Ez azt jelentette, hogy csak valamiféle vudu szertartás keretein belül adódott rá mód, de akkor is gyorsnak kellett lenni, mert különben kiugrott alólad. Éreztem, hogy jó ló, és azt is, hogy ezt a softver hibát könnyen ki lehetne javítani nála, és mondtam is az Attillának, hogy szerintem megérné vállalni a rizikót érte. Na, ekkor hangzott el az Egervári híres mondása, hogy tudniillik "a vagabundok kora lejárt"....! Ilyen lovat ma már senki nem vesz meg, egyszerűen nem lehet eladni. Ennyiben maradtunk. Nem sokkal később Írországban tömegesen találkoztam ennél jóval nehezebb lovakkal, és egy sem maradt meg butának, mindegyiket sikerült megtanítani a dolgára úgy, hogy bárki felülhetett később rájuk. Tehát mégiscsak megérte volna, de vajon mire gondolt az Egervári ezzel a "vagabund" titulussal. A szó maga általánosságban magányos vándort jelent, ami magában hordozza azt is, hogy akit így neveznek az szereti a szabadságot. Ha a lovas aspektusát nézzük, akkor én egy vagány (a szó maga is valószínűleg a vagabundból ered), bevállalós de nem vakmerő lovast képzelek el, aki  belefog a kétes kimenetelű dolgokba, holott tisztában van a veszteség lehetőségével, de nem veszíteni készül mert bízik önmagában, a szerencséjében, és a vándorlása során kénytelen kelletlen begyűjtött tapasztalatai segítségében. Végső soron, ha előbbre akar jutni, akkor nincs is más lehetősége. Fel van készülve a veszteségre is, hiszen ismeri a "Sors kerekét", mi szerint egyszer fent, másszor lent. Ez a fajta hozzáállás néha meglepő eredményeket szülhet, de a vagabund típusú lovas nem az eredményekért teszi amit tesz. Egyrészt azért teszi mert egyszerűen szereti csinálni, másrészt a körülményei belekényszerítik, de nem az eredmények hajszolása a célja, hiszen tudja, hogy az eredmények bármennyire fényesek legyenek is, csupán melléktermékei az életmódjának. Eddig a definíció a teljesség igénye nélkül. Ezeknek a lovasoknak a fénykora lejárt, s ezt Egervári Attila állapította meg először, én pedig megerősítem most, tíz évvel később. Van azonban egy új "vagabund" réteg kialakulóban, akik az úgynevezett "feeling" kedvéért eljátsszák a vagabundot. Van hozzá pénzük elég, elutaznak messzi országokba, hogy elmondhassák magukról, hogy ők ezt is meg azt is képesek voltak megtenni. Van azonban egy óriási különbség. Az előbbiek, tehát akik igazinak mondhatók, élesben játsszák ezt a meccset, tehát nincs 1000,- Dolláros biztosításuk, hogyha netán mégis baj lenne, akkor jöjjön azonnal a mentőhelikopter. Én Németországban az első három évben úgy voltam kint családostul, hogy nem volt biztosításunk, és sokáig egy tizenhat négyzetméteres apartmanban laktunk hárman. Egy mai vagabund már ezt nem vállalná be. Kevesen tudják mert nem akartam reklámozni, hogy Írországban egyáltalán nem voltam bejelentve, pedig eddigi életem legveszélyesebb szakaszát ott töltöttem, és megúsztam mindössze egy kulcscsont töréssel, ellenére annak, hogy mindjárt az első két  évben mintegy hússzor estem le a lóról, többször, mint a megelőző tizenegynéhány év alatt, minek során jó ha évente egyszer szálltam el. Ma is vannak még sokan "vagabundok", azt hiszem helyettük is írom ezt a blogot, hiszen nagy valószínűséggel hasonló történetekről számolhatnának be mindannyian. Megemlíteném még a Hargitay Janit, aki az egyik legismertebb ilyen típusú lovas volt annak idején. Repertoárját színesítette a kaszkadőrség, az ügető hajtás, a filmezés és a versenyzői, edzői múltjáról nem is beszéltünk még. Ugyanő lovakat is patkolt, tehát nagyon széles palettán mozgott, és ha megkérték bármilyen lóra felült. Egyébként sokan vannak névtelenek, akik egyszerűen csak teszik a dolgukat, legáltalánosabban a profi lovasok között. Vagy ilyen volt a Sarok Toma is, akivel nagyon nehéz öt évet töltöttünk együtt. Egyike volt annak a néhány embernek, akire rá mertem volna bízni az életemet. Sokszor kerül az ember olyan helyzetbe, hogy rá kell bíznia magát a másik bátorságára, szavára. Toma olyan volt, hogy akkor sem engedte volna rám a lovat, ha az élete forgott volna kockán, de én is megtettem mindent fordított helyzetben. Bár elég nagy volt köztünk a korkülönbség, mégis nagyon megértettük egymást. 1999-ben úgy nyerte meg a junior országos bajnokságot, hogy a Romant nevű csődörének nem jutott bokszban hely, ezért kint aludt a ló faránál, hogy éjszaka nehogy baj legyen. Szegény megboldogult Romant nagyon jó lelkű ló volt, de ugyanakkor meglehetősen falábú is. Ezen a versenyen azonban összeszedte magát, és az egész verseny alatt mindössze egy vízbe lépéssel, nyerte meg a bajnokságot. Nos, Toma tipikusan az a fajta lovas, akinek szembejött a lehetőség, tette a dolgát mert szerette csinálni, aztán ment tovább az útján, mint minden vagabund. Ennyit szerettem volna ezúttal mondani, és egyúttal emléket állítani azoknak az ismeretlen vagabund lovasoknak, akik teszik a dolgukat éjjel, nappal, Húsvétkor és Karácsonykor egyaránt. Én még szerencsésebb voltam, azonban a maiaknak már kevesebb a mozgásterük, s ezzel együtt a megbecsülésük is, pedig pontosan olyan értékes emberek, mint az, aki sok pénzért ül egy bank íróasztalánál, de a hétvégeken kemény vagabundot játszik a vadnyugaton.....

(1.) kép :"Vagabundok" Bodméron a csikókkal.  A szürkén Toma ül, a szélső pejen a Kisnagy, középen én vagyok a Rossival. Sokat jártunk a közeli homokbányába "csúsztatni" a lovakat, illetve szarvasvadászatra, aminek köze sem volt az állatok megöléséhez, csupán játék volt, és mindig a szarvasok nyertek.....!

(2.) kép : Na, itt éppen én játszok vagabundot a Rajkiával, valamikor a kilencvenes években Németországban farsang idején.....

A vagabund vállalja a veszélyt,........ hogy a gyerekek kiröhögik....hihihi....

Fülessel terepen Sáriban a nyolcvanas évek végén. Nagyon szerettem "csúsztatni-mászatni", bármilyen meredek lejtőn lementem......

Toma éppen "belövi" Ákos lovát Ramónát az A.1-ben. Ez volt Ramóna első 125-ös pályája, Toma volt a berepülő pilóta. A vagabund mindig azt a munkát végzi ami adódik neki.....hihihi....

Itt pedig a Hargitai Jani valahol a Hortobágyon munka közben. A képet a Facebook oldaláról mentettem le...

A vagabundnak nem büdös a munka....hihihi....!