Írországba háromféleképpen lehet eljutni. Hajóval, repülővel, vagy úszva. Utóbbit ki is zárhatjuk, mert öt év alatt soha nem találkoztam senkivel, aki ezt a minden bizonnyal legolcsóbb, ám kissé strapás módját választotta volna az átkelésnek. Nyilván ez azért is lehet, mert én puhány módon, mindig a repülőt választottam, bár ebben közrejátszott ama aggodalmam is, hogy mi van ha közben elázik az útlevelem. Mindjárt fordulhattam volna vissza, aztán a Tom meg a Jordan azt hihették volna, hogy nem akarok dolgozni, elegem lett az "oroszlánszelídítésből, és ilyen ostoba kifogásokkal akarom elkerülni a "férfimunkát". Ha azt mondtam volna nekik, hogy úszva jöttem, azt minden további nélkül elfogadták volna, mert ehhez hozzá voltak szokva, na de ki az a balfasz, aki hagyja elázni az útlevelét. Szóval nem szaporítom a szót, én minden alkalommal a repülőt választottam. Dublinban a reptéren kinéztem magamnak egy "csendes" sarkot, bevackoltam magam, és aludtam reggelig a földön. Reggel amikor felkeltem, elmentem a mosdóba az összes pakkommal együtt, egy kicsi, egy nagy bőrönd és egy hátizsák. A nagy bőrönd húsz kilós volt, a kicsi 19 és fél, a hátizsák csak 15. Azért kellett mindent magaddal vinni, mert sok volt az önkéntes segítő, akik ingyen vitték helyetted a csomagjaidat, de azt nem tudtad meg soha, hogy hova. Így aztán aki ragaszkodott nehezen megszerzett földi javaihoz, az buzi nagy hátizsákkal a hátán állt be a vizeldébe a dolgát végezni, két oldalt a két bőröndjével, egyik szemével a "cerkát" a célra tartva, - mert az sem volt mellékes, hogy ha már egyszer beálltál akkor ne a saját bőröndödet hugyozd le - a másik szemével pedig a bőröndöket figyelve, hogyha netán egy kalóz bepróbálkozik, akkor vízágyúval tudjál védekezni. Hideg vízzel megmostam és visszatömködtem a helyére a szemgolyóimat, aztán irány a busz, és hipp-hopp, még öt-hat óra sem telt el, és én máris Corkban voltam, ahonnan még félóra volt Carrigaline, és további fél óra egy másik busszal a French Furze, ahol laktam. Néha mire megérkeztem, úgy éreztem, hogy ennél még akkor is korábban értem volna oda, ha úsztam volna, ám ekkor mindig eszembe ötlött az útlevél, és megveregettem a vállam, hogy ne aggódjak, jól döntöttem. 

Egyik alkalommal amikor utaztam vissza, sikerült valami olyan járatot elérnem, hogy már a reptérről indult egy busz Corkba, éjfél előtt egy-két perccel ért a corki buszpályaudvarra, ahonnan pontban éjfélkor volt csatlakozás Carrigaline - Ringaskiddybe, ami nekem tökéletesen megfelelt, mert mintegy 5-600 méterre laktam a buszmegállótól, igaz hegynek felfelé. Na, de nem is untatni akarlak efféle részletekkel, csak éppen, hogy megérthesd a továbbiakban, miért választottam a komótos cammogás helyett, a kapkodós idegbetegséget. A feleségem szerint én direkt választom az ilyen helyzeteket, amire van talán 20% esélyem, hogy a tervek szerint alakulnak a dolgok...hihihi...Bár ezek a dolgok akkor is elérnek, ha mások megtervezik a dolgokat, azonban ha én is részt veszek a projectben akkor előfordulhat, hogy egyszer csak hirtelen valami folytán lecsökkennek az esélyek arra a bizonyos 20 százalékra, pedig addig minden fasza volt a tőzsdén. Szóval a nevem talán éppen ezért soha nem nyújtott garanciákat, az asszonyt meg már több mint harminc éve rázza ki a hideg, ha valaki kimondja a nevemet, bár ebben az időben már rezisztensnek volt mondható, mert épp ebben az időben történt , hogy elnéztem a repülő indulását egy nappal, és erre akkor jöttem rá, amikor fenn kellett volna ülnöm a repülőn, úgy este tíz óra tájékán. Az asszony már lefeküdt aludni, amikor bementünk bejelenteni a "nagy hírt", hogy elnéztem a repülő indulását, és másik jegyet kell vennem. Mi is azt vártuk, hogy na, akkor majd sopánkodni fog egy darabig, azonban nem ez történt, hanem felemelte a fejét és azt válaszolta: "Jó, akkor majd kiveszem a húst a mélyhűtőből"....!....és aludt tovább. Egyszer meglátogatott egy német barátunk, amikor ment haza, én vittem fel Pestre a vonathoz. Minden precízen megvolt tervezve, nekem csak az autót kellett vezetnem.  Időben indultunk, volt idő bőven, egészen addig, amíg az autómnak felforrt a vize, és az egy órányi "bő időből" egy szempillantás alatt lett "szűk negyed óra", ami még elég is lett volna, ha közben nem lett volna dugó az Üllői úton. Gyorsan fogtam egy taxit, felvázoltam neki a fejleményeket, és alig telt el tizennégy perc, már ott is voltunk a Keletinél, az út túloldalán. Átvágtattam a barátunk két ötven kilós bőröndjével a forgalmon, nyomomban a kis kézitáskájával loholó baráttal, be a Keletibe, futás közben megkérdeztem melyikről indul a kölni gyors, vágta tovább csarnok elsőre, tíz másodpercnél elkezdődik a visszaszámlálás, már nincs idő tökéletesen leolvasni valóban a csarnok elsőn vagyunk e, már mindegy is mert egyenként bedobom a két bőröndöt, barát fellép az alsó lépcsőre,........és ebben a pillanatban a vonat elindul. Húúúú bzmeg, az utolsó pillanatban....! Azért biztos ami biztos, még megnéztem, hogy biztosan a kölni gyorsra ültettem fel a barátunkat, s hál istennek nem tévedtem. Azért mondom így mert nem mindig volt így, mivel egyszer még tanuló koromban amikor hasonló tempóban igyekeztem a wécére, az utolsó pillanatban fordultam rá a célegyenesre, beugrottam a klotyóba, letéptem magamról a gatyát (ha összevetem a fenti eseményekkel, akkor ez volt a lépcsőre fellépés pillanata) ebben a pillanatban elindult a lavina. A megkönnyebbülés áldott pillanata után gondoltam, most már kényelmesen le is ülhetnék, s hátranéztem, hogy nehogy már mellé üljek. A vér megfagyott az ereimben, amikor megláttam, hogy a klotyó teteje le volt csukva. Szóval láthatod, isten áldotta tehetségem van hozzá, hogy történjenek körülöttem a dolgok, illetve olyan események is bekövetkezzenek, amikre senki sem számít. Visszatérve az eredeti fonalhoz, gyakorlatilag már a buszon ültem Dublinban, amikor elkezdtem számolgatni, hogy nem biztos, hogy meg akarnák lincselni a buszsofőrt, ha öt perccel később érünk Corkba, márpedig nekem csupán egy-két percem maradt, hogy az utolsó helyi buszt elérjem, tudniillik amennyiben az "A" terv nem sikerül, akkor "B" terv esetén gyalogolhatok a már fent említett málháimmal mintegy 15 kilométert, illetve "C" terv esetén megvárom az első buszt reggel ötig, mindezt a szabad ég alatt, mivel a pályaudvart bezárták éjfélkor. Ja, és majd elfeledtem, éppen januárt írtunk, ami az egyik legcsapadékosabb hónap Írországban, esetenként 100 kilométeres széllökésekkel, ami még jól is jöhetett volna ha hátulról kapom, ám a szél általában tudatában volt, hogy én szeretem a kihívásokat, így mindig szemből kaptam a szelet. Egyébként olyanra soha nem került sor Írországi tartózkodásom során, hogy elmaradt volna a lovaglás szaros 100 kilométeres szél miatt, ami általában vízszintes esőzéssel volt fűszerezve. Az is igaz, ha már röpködtek a levegőben libanoni cédrusok, akkor már szóltak, hogy azért vigyázzunk, nehogy a lónak valami baja essen. Na, szóval most már értheted, volt okom a sietségre. 

20%-os "kvótámat" csupán félig kihasználva, a busz menetrendszerűen haladt, és éjfél előtt egy perccel begördültünk a corki buszpályaudvarra. Felmálházva leugrás a buszról, szaladás a váróba megtekinteni, honnan indul a busz Carrigaline-ba. Máris tudtam hogy az "1" állásról, azonban ez rögtön elvitt fél percet, majd még megkérdeztem egy illetékesnek látszó személytől, hogy hol található az egyes állás. Az illető mutatólag felemelte a kezét, de az élettörténetét megvárni már nem volt időm, mert mindössze tizenöt másodpercem maradt arra, hogy olyan pozíciót foglalhassak el ez idő alatt, ahonnan felhívhatom a sofőr figyelmét arra, hogy potenciális utasa lennék abban az esetben, ha elérem az általa vezetett jármű ajtaját. Egyébként erre jó esélyem volt, tudniillik sokszor fordult elő velem, hogy ha mentem az út szélén, és még a távolban sem volt buszmegálló, a busz mégis lelassított, kinyitotta az ajtót, és megkérdezte hová megyek. Ha egy irányba tartottunk akkor felvett, s nem kellett kilométereket gyalogolnom. Most viszont első lépésben észre kellett vetetnem magam, s ennek érdekében, huszáros vágtában közeledtem az egyes állás felé, amihez két sarkot kellett leküzdenem, s elvileg onnan már láthatott a sofőr. Szóval vágtatok hatszázzal, első kanyar tökéletesen sikerül, itt csináltam egy félfelvételt mert rögtön jött a második kanyar is, azt is bevettem, megláttam a buszt, éppen az utolsó utas vette meg a jegyét a sofőrtől, az indulási idő néhány másodperccel lejárt, a sofőr már ciccenti be az ajtót, én pedig full galoppban vágtázok az összes csomagommal, ami mintegy 50-55 kilót tehetett ki. Már csak húsz méter lehet hátra, a sofőr nem felém néz, mert azt fürkészi, hogy amerre fordulni fog nem érkezik-e jármű, vágtatok tovább, már csak az út választ el az egyes állástól, a busz indulni készül, én vágtatok tovább, és akkor váratlan segítséget kaptam "Valakitől", aki föntről figyelhette heroikus küzdelmemet a másodpercekkel. Ha most arra gondolsz, hogy ez a "Valaki" észrevétlenül megkopogtatta a buszsofőr vállát, aki így felfigyelt rám, akkor ki kell ábrándítsalak, tudniillik nem így történt. Az talán jobban fedné a valóságot, hogy az én vállamat kopogtatta meg, de nem azért, hogy felhívja valamire a figyelmemet, hanem éppen azért, hogy elvonja azt. Az történt ugyanis, hogy az útnak volt egy tíz centiméteres padkája, amit én azon igyekezetem közben, hogy feljussak a buszra, nem vettem figyelembe, illetve mondhatnám úgy is, hogy ez a bizonyos "Valaki" fentről azt látta a legjobb megoldásnak ahhoz, hogy felhívja rám a figyelmet, hogy egy pillanatra eltakarta a szemem látómezejéből az útpadkát, ami egybeesett azzal a momentummal, amikor én a lábamat éppen a képzelt talajra helyeztem volna, ám az éppen tíz centivel volt mélyebben mint hittem. Mindez full galoppban, tehát nem volt időm gondolkodni rajta, hogy mitévő lehetnék. Amennyiben voltál már hasonló helyzetben sejtheted, mi történt a következő másodpercekben. Azért elmondom a saját verziómat, mégiscsak az az autentikus változat, mert hát én voltam az események legközelebbi szemtanúja. Nos tehát az események a következőképpen követték egymást, miután én észleltem, hogy a talaj nem ott van ahol én gondolom. Első lépésben a szemem kikerekedett, és kérdőn nézett a semmibe. Ha az asszony ott lett volna, akkor nézhettem volna vádlón rá, de miután nem volt velem, csak a kérdőn semmibe nézés maradt. A következő másodpercben a testem mintegy 45 fokban megdőlt előre, a hátul levő lábam pedig megpróbálta menteni a menthetőt, és lépett előre egy négy méterest, megpróbálván megelőzni a felsőtestemet. Miután konstatáltam, hogy a fizika törvényeit ugyan sikerült felülírnom, ám ez ennek ellenére sem volt elegendő az esés elkerülése érdekében, két kezemet reflexszerűen előre lendítettem, merthogy nem volt mindegy, hogy az orromra landolok, vagy pedig sikerül kiengednem az első futóműveket. Igen ám, de kezemben volt a két könnyűnek nem mondható bőröndöm, amit csont nélkül egy pillanat alatt a fejem fölé emeltem oldalirányból, mint a kőszáli sas amint felemelkedik  a szikláról, egy kecskével a karmai közt. A folytatásban azonban akadt egy két alig észrevehető különbség a kőszáli sas és köztem. A sas eseménytelenül emelkedik a levegőbe, még ha nehéz is neki a kecske. Én viszont ekkor kezdtem a műsort, amivel felvidítottam a busz utasainak rezignált egyhangúságát, tudniillik amint előrelendítettem a két bőröndöt, azok húztak maguk után immár majdnem vízszintesen, ami azt is előrevetítette, hogy a landoláshoz nem lesz elég a kifutópálya kijelölt mérete, mert a talajfogás után feltehetően még ugyanannyit csúszni fogok. Ennyivel már ki is egyeztem volna, hiszen már nem csak a sofőr, hanem egyáltalán mindenki észrevett, aki még lézengett a környéken. A buszon ülők mind elöl tolongtak, széles mosollyal az arcukon, úgyhogy innentől kezdve már megnyertem a pert, meg is nyugodhattam volna, a busz megállt, ajtó ismét kinyílt, talán arra számított a sofőr, hogy a hátralevő tíz métert már úgyis repülve teszem meg. Ekkor nyílt ki a jobb oldali bőröndöm, én meg bemutattam egy keresztirányú landolást, miközben kinyílik a csomagtér. Hát nem tudom láttál e már búzavetést hagyományos módon bemutatva, amikor nagyapó a kötényéből széles mozdulatokkal szétszórja a magokat. Hát én pont így vetettem el a corki buszpályaudvaron az összes alsógatyámat, meg mindent ami a bőröndbe volt betaposva. Ekkor a romok közül felnéztem a buszsofőrre, és láttam, hogy az erkölcsi győzelem már az enyém, busz innen már könnyek nélkül ki nem futhat. A sofőr intett, hogy ha már elvetettem, akkor le is kéne hengerelni, nehogy a varjak kizabálják a vetést. Így aztán még elvégeztem az utómunkálatokat, szerintem, mivel elég jól esett, pár hónap múltán biztosan kikelt egy két alsógatya a corki buszpályaudvaron. Nagy nehezen visszatömörítettem a bőröndömet és felszálltam a buszra, utastársaim szimpátiájától kísérve, no meg az sem mellékes, hogy kivertem a sofőr szeméből az álmot, aki ezen mosolygott magában egészen addig míg leszállni nem készültem. Már majdnem a buszmegállónál voltunk, én megnyomtam a leszállógombot és előre mentem. A sofőr megkérdi, hogy hol akarok leszállni...? Mondom hogy itt, azért jeleztem....! Nem azt kérdeztem, hanem hogy hol laksz, és hol álljak meg legközelebb hozzátok...! Így aztán majdnem házig szállított, az ajtótól vagy ötven méterre szálltam le a buszról. Másnap Jannek szélesen gesztikulálva meséltem el a történetet, alig kapott levegőt úgy nevetett. Amikor szóhoz jutott azt mondta...."Én nem értem ezt George, ezek a dolgok mindig veled történnek meg, senki mással akit ismerek"....!....és harsogva tovább nevetett.