Érdekes dolog ez a spiritualitás, mert van akinek tanulnia kell, és vagyonokat költ különböző guruk kurzusaira, mert vágyik a megvilágosodásra. Szilason azonban az embereknek a vérében volt a spiritualitás, és ezt a sárbogárdi közlekedési rendőrök többször, hivatalosan is megerősítették.  Mezőszilasi tanulóéveim során, gyakran került sor pincelátogatásra Nagy Lajos bácsi pincéjébe, amiről tudni kell, hogy veszélyességi fokozatban jóval a lovaglás fölött állt, hiszen ha oda egyszer lementél, és végigcsináltad a szilasi borszertartást (Ez szinte kísértetiesen hasonlít a japán teaszertartáshoz, csupán néhány részletében különbözik. Csak hogy egyet említsek, a japánok maximum három parányi kortyot engedélyeznek a résztvevőknek, míg Szilason a "parányi" eleve a söröskorsót jelentette, ám ezt is három kortyból kellett elfogyasztani.), mire visszatértél a felszínre, garantáltan spirituális szintet léptél. Maga a szilasi spirituális irányzat némi hasonlóságot mutatott a buddhizmussal, ám annál jóval hatékonyabb volt. Tudvalevő, hogy a buddhisták a teljes megszabadulásra törekszenek, s erre hajlandóak rááldozni akár az egész életüket is. A megszabadulás pedig azt jelenti náluk, hogy nem ragaszkodnak semmilyen tudatállapothoz. Nos, Szilason erre az állapotra nem kellett egy életet várni, ez már akkor bekövetkezett, amikor feljöttél a Lajos bácsi pincéjéből.  A nem hivatalos statisztika szerint, aki valaha is elvonulást (retreat) tartott a Lajos bácsi pincéjében, azoknak kb.99%-a halálközeli élménnyel tért vissza, s onnantól kezdve teljesen másképp látták, értékelték az életet. Hogy csak egy példát mondjak, aki addig szerette a pálinkát, onnantól kezdve soha többé kezébe sem vette a pálinkás poharat, mert akkor már tudta, hogy vörös bor nélkül mit sem ér az élet. Szóval Lajos bácsi pincéje egyfajta mezőszilasi Stonehenge volt, a modern kor sámánjai részére. Azt hiszem az ajtó fölé pedig a Delfoi jósda papnőinek intelme volt felírva, " Gnothi seauton", azaz "Ismerd meg önmagad". Ebből is látszott, hogy az öreg komolyan gondolta a spirituális fejlődést. Az  önmegismeréssel pedig addig nem is volt baj amíg befelé haladtunk a pincébe, ám kifelé jövet már a hamut is mamutnak nézted, nemhogy önmagadra ismertél volna. illetve mint már fent említettem, ekkorra már nem ragaszkodtunk semmiféle tudatállapothoz.  Az egyik ilyen spirituális szeánsz alkalmával mondta az Öreg valaki másnak, de úgy hogy én is halljam. 

"Azt szeretem ebben a Gyuriban, hogy olyan mint a "Keljfeljancsi", ha bármi történik vele, ez csak feláll, aztán megy tovább, mint ha mi sem történt volna"....!

Azt azonban tudni kell, hogy ebbéli vélekedésének kialakulását én már korábban kellően megalapoztam. Például azzal, hogy mindjárt az első nap, egyfajta beavatási szertartás keretén belül, "betakaróztam" a Fruska nevű kancámmal, miután a felülés utáni első lépést követően hanyatt vágta magát a félméteres hóban. Nyilván az már csak hab volt a tortán, hogy ha már ott voltam, mindjárt csináltam is egy hóangyalt, bár a szakértők még ma is vitatják, hogy önszántamból tettem volna, inkább arra hajlottak, hogy próbáltam szabadulni a ló alól. Miután mindketten felálltunk, visszaültem és kimentem terepre, a hozzáértő szilasiak elégedett sorfala között. Vagy ott volt az is, amikor pár nappal később "mellberúgósdit" játszottam a Hasszán nevű nyers csikóval, s miután kiderült, hogy a játékot Hasszán nyerte, elvittek a körzeti orvoshoz, aki megállapította, hogy valószínűleg két bordám elrepedt, de "erős gyerek ez" és már délután lovagoltam. Azt persze látatlanban nem tudta megállapítani, hogy (a rúgás következtében) egy szívizmom elhalása miatt, a szívem - mint minden valamire való lovasember szíve - elkezdte csinálni az ugrásváltást. Ennek persze a sebészek később nem annyira örültek amikor altatni kellett volna, és hiába bizonygattam nekik, hogy ez csak azért van mert már néhányszor "pirituális" szintet léptem. Erre mindig azt válaszolták, hogy legközelebb nézzek jobban a lábam elé....! De játszottam "gólyaviszi a fiát" is a Nádcukor nevű ménnel, csak Lajos bácsi korán leállította a játékot egy vasvillával, mert szabálytalannak ítélte, midőn Nádcukor a pólómat odafogta a hátamhoz a fogával, így sajnálatos módon egy halálközeli élménnyel lettem szegényebb, bár a foglenyomata a hátamon még sokáig jelezte, hogy már elkezdtem a lovasok "El Caminóját" Mezőszilason. Ez a zarándokút ma is tart, azt hiszem egészen addig, amíg az elém kerülő mély árkoknak képes vagyok nekiugrani, illetve ha fel is bukok olykor, felállok, visszaülök, és megyek tovább, mintha mi sem történt volna......